Ahogy egyetlen évszaktól, úgy a téltől sem lehet elvitatni a maga igazságát. Olyan, amilyen! Nem ok nélkül, egy szinte felfoghatatlanul bonyolult rendszer eleme. Persze, lehet bosszankodni, sőt, még utálkozni is miatta, de rettenetesen felesleges! Senki sem szeret fázni, fogadjunk, még az eszkimók sem! Aki a hosszú téli estéken unatkozik, az unatkozni fog a leghosszabb nyári napon is.
Erdőjáró, természetközelben élő ember télen sem tétlen, ezernyi csoda várja, hívja, készteti arra, hogy hideggel dacolva a szabadban töltse szabadidejét. Oda nem követi a mára már mindent elborító, eltorzító politika, ott, haver, nem járnak celebek/még csak az kellene!/, többnyire egyedül lehetsz! Ami-valljuk be-néha bizony komoly adomány.
A tél hidege tisztára söpri a világot, hangozzék bármilyen furcsán is! Télen nincs mellébeszélés az erdőn. Ami elhangzik, az igaz, tömören velős, mentes minden úri huncutságtól. Mert néha kell, néha illő, hogy elcsendesedj, magadba, mélyen, önmagad felé. Kell az év többi részének zsongó sokszínűsége, naná! De talán amikor ott állsz a téli erdő csupasz némaságában, érted meg igazán, mit jelent élni, mit jelent szeretni, mit jelent elmúlni, mit jelent lenni!
Halkan koppan a léptem a keményre dermedt erdei úton, zizzen a fagyos avar a talpam alatt. Csend ül a fák közt, kora téli reggel hidege húzza összébb a világot. Alig rezdül, alig moccan az élet. Lombjuk vesztett fák közt ereszkedik a fény, bágyadt lassúsággal, alig erővel. Csak a cserbokrok őrzik rozsdás lombgúnyájukat, csak a talaj közelében mosolyog a zöld, szürkévé kopik a nyugodni készülő erdő. Színpadán az enyészet rendez előadást, szomorú némaságába ritkán szól bele egy-egy cinke, léprigó vagy harkály. A nyári tobzódó dúskálás ideje lejárt, az egyre kegyetlenebb fagyos éjszakák jeget, csendnél csendesebb csendet adnak át a reggeli fénynek. Mozdulatlan most az erdő, mintha csak én lennék benne élő. Persze, jár még madár, bújik még valahol vad, ám már lassul a ritmus, tétovák, óvatosak a léptek. Néhány apró rovar is röpül még, csak ő tudja, mi okból és hová. Tél jön, ez a rendje a világnak. Vele csend, nyugvó némaság. Vele mély álom, szunnyadó nyugalom. Vele kemény harc az életért.
Lisbeth Salander bő lére eresztett, ám annál izgalmasabbra sikeredett történetét bújom, olvasás közben mindig megéhezem, délről maradt-má'hogyne maradt volna- csirkepaprikás, nem az olyan ízű, hanem az, reggel még kapirgáló valódi-hamisítatlan, combját, szárnyát magamévá teszem bőven tejfölös nokedli ágyon tálalva. Mindez szép és jó lenne, de...két balkáni gerle-nem galamb, gerle!-érkezik az ablakom előtti orgonabokorra. N állványon pihen, azonnali hatállyal rájuk emelem. Pózolnak, szerintem látnak, de haverok vagyunk, az egyik még a madáretetőre is ráröppen, bájolog, mint egy manöken. Amikor már úgy gondolom, elég, zökkenek csak vissza a való világba, a fenébe, comb-szárny odadermedt a tejfeles nokedlire!
Hideg volt, csípte a kiálló részeim. A levegő tiszta, friss. Csend ült az erdőn, hozzácsendesültem én. Vajon meg lehetne valósítani-persze hosszan, kitartóan melózva-, hogy csak tiszta forrás tiszta dolgai jussanak el hozzánk? Vagy képtelenség? Bármit csinálsz, bárhogy élsz, bárhogy is gondolkodsz, kivédhetetlenül fröccsen rád, beszennyez, árt, vesz el belőled a világ szennyesebb fele? Lehetséges lenne az a tudatos élet, vagy csak jól hangzik, és ennyi? Talán képtelenség minden pillanatunkat kontroll alatt tartani, de hiszem, hogy a világom tükre önmagamnak. Így kell lennie! Azt igen, azt én építem! Én döntöm el, miből, és persze hogyan! Tiszta kövekből, vagy hamis téglákból. Műből vagy valódiból. Persze előbb illő felismerni a valódit. A tisztát. A tiszta forrásokat.
