LENN, DÉLEN.

ERSKINE CALDWELL: ISTEN FÖLDECSKÉJE.

Bevallom, szeretem az amerikai irodalmat. Azt a 20. század elejit,közepit. Amerikát magát annyira nem. Csak azt a 20. század elejit, közepit. A jazz-korszakot, az elvesző ártatlanság és nemzedék korszakát. Szeretem, ha lenne mód és lehetőség időutazásra (adja isten, hogy ne legyen!), mennék. Oda. Közéjük. Tán még antialkoholista énem is sutba vágnám...öt percre, és legurítanék velük egy-két pohár whiskyt, vagy mit.
Nem keresem az amerikai irodalmat rögeszmésen, de találkozásaink mindig jól eső érzéssel töltenek el (az egy Hemingway-t kivéve, vele elfogult vagyok, leszek). Így voltam Erskine Caldwell-el is, többször felbukkant a neve, a kíváncsiságom vezetett a Tobacco Road olvasásához. Most megint felbukkant a kavargó könyvforgatagban, ráadásul szívszerelem-köntösben. Bár nekem nem nagyon számít a könyv megjelenése, nem számított jobban mondva, csak mióta Moly vagyok (áldja az isten ennek a könyves közösségi oldalnak a kiötlőit!), figyelek erre is. És bizony egyre több az olyan könyv, ami a borítójával is simán megvesz, hogy megvegyem. Az Isten földecskéje pont ilyen, meglátni-megszeretni sztori volt.
Az USA déli államai...szakadatlan port kavaró szél, agytikkasztó hőség, nyikorgó útjelző tábla, út nélkül, faház, tornác, füstszag, semmi. Hahó, van itt valaki?
Itt emberek? Minek? Tán csak azért, legyen kire a szálló pornak lerakódni.
Hősünk, Ty Ty Walden idős déli farmer. Azaz van egy kisebb földdarab a tulajdonában, rajta ház. Vannak gyerekei, felesége, meg ásói. Ty Ty lázas..aranylázas. Gödrök lyuggatta földjén keresi az eret, hogy megüsse. Aranyat keres, tudományosan. Bölcsen köp ásófogó tenyerébe. Semmi hókuszpókusz, ás, lapátol, reggeltől estig.Keres. Élete és a vele élők élete nyugodt mederben folyik. Lesz itt arany, csak kitarts, Ty Ty! Ne hallgass a pesszimista semmirekellőkre. Az arany már csak ilyen, meg kell keresni. Tudományosan. Na, jó, egy albínó aranyra érzékeny képessége belefér. Fogjuk meg azt a kesely fickót, aztán ha megütöttük az eret, egykomám..! A szerencse eddig nem került el, a tornácon álló nők szépsége mutatja, isten kegyeibe fogadott. Meg is érdemli, hogy darabka földed egy darabján neki adózz. De most tedd arrébb Istened földecskéjét, ott kéne ásni épp, a házad meg támaszd ki, gödörbe ne dőljön. Áss! Hisz ismersz olyat, aki már látott aranyat. Lelsz te is, kitarts! Csak a csajokra figyelj, ők nem tudományosan szemlélik ám az életet, szoknyájuk alatt másfajta kincs rejlik, és nem félnek használni. Kérő akad kéretlenül, adj kezébe lapátot, ha kincsre vágyik, ásson ő is!
Ty Ty ás, a por meg száll. Gyári munkások talpa alól épp, mennek a gyárba, ami áll. Sztrájk van, kevés az egy tízes bér, érthető. Ötperces hősiesség adatik annak, aki a gépeket beindítja, száll a leülepedett por. Will lesz a hős, gyapotszösz terhelte tüdeje utolsó sóhaját adja...miért is? A gépek újra leállnak, rakódik a por tovább. Le. Lerakódik, lep. Belep. Ezen a napon még egy lövés dördül, ám változni semmi sem változik. Mielőtt a farmer újra gödörbe száll, még elmondja, mit gondol a világról, szavait tova viszi a szél. Üssük meg az eret!

Erskine Preston Caldwell(1903-1987) déli presbiteriánus lelkész családban született. Egyszemgyerek. A család sokat utazik,  Caldwell gyermeki érzékenységgel szembesül a látottak visszásságaival, útja egyenes az író mesterség felé. Szereti szűkebb hazáját, és az ott élőket, ez nem vitás. A kép, amit fest, álszent, mítoszkergető honfitársai ellenérzését váltja ki, ez szinte osztályrésze a társadalmi igazságtalanságokért harcba szállóknak. Perbe fogják(épp az Isten földecskéje megjelenését követően), felmentése után azonban ő perli be a hatóságokat zaklatásért, indokolatlan őrizetbe vételért. Pere a szólásszabadság amerikai történetének máig egyik fontos mérföldköve. Hazaárulónak bélyegzik, ám írói munkássága mégis elismerést nyer, a 40-es évek Amerikájának egyik legolvasottabb írója lesz. Pályatársai-Hemingway, Fitzgerald, Steinbeck- fölé emelkednek, ami persze nem jelenti azt, hogy kevesebb lenne náluk. Négyszer nősül-írói betegség!-, többek közt Margaret Bourke-White férje. Aki nem más, mint a világ első női haditudósítója. Házasságuk bár rövid (1939-től 1942-ig tart), kapcsolatuk gyümölcsei megkerülhetetlen jelentőségű kordokumentumok. A második világháború alatt a Szovjetunióban külföldi tudósítóként dokumentálják a háborús erőfeszítéseket. Margaret megörökíti a mosolygó Sztálint is. Kamerája hihetetlenül érzékeny, fotós énem szájtátva lesi képeit. Olvasó énem pedig Caldwell eredeti kiadású könyveit.

Gyönyörűek ezek a könyvek! Megyek is, ásni. Megütöm az eret, tartson bármeddig, az aranyért kapott pénzen pedig megveszem őket. Kellenek. Persze, pusztán tudományos alapon. Azért, ha láttok egy albínót, szóljatok, rendben?

SZARVASOK NYOMÁBAN.

És lőn világosság. Az igen. De a napot  ismételten csak felhők takarják, bár keleten némi fénycsík dereng a fák fölött. Hátha!
Ami van: hideg meg szél. Legalább nem kell sarat dagasztani. Csak pozitívan.
Alig távolodom a falu szélétől 30-40 métert, az árokparton összegyűlt hóban szarvasnyomokat fedezek fel. Jó jel! Kiérek az erdőszélre, egy őz akkor vált be a vetésről a fák közé. Messze van, rálövök pár képet, meggyőződés nélkül. De arra veszem az irányt, hátha a fák takarásában elidőz, én meg utolérem..Kiderül, az elképzelés szép volt, a kivitelezés hibádzik, csak az őz hiányzik hozzá, eltűnt. Mindenütt szarvasnyomok, időszerű és fölöttébb kellemes lenne összefutni velük. A Rábához vezető földúton is kisebb szarvasrudli járhatott valamikor, csupa csapa a talaj. Miért mindig akkor, amikor én másfelé vagyok. Vannak kötelességeim, nem lehetek mindig itt!
Jócskán elolvadt már a hó, három napja még jobbára bokáig jártam benne, most meg csak az árnyék őrzi a téli csapadék nyomait. Zölden kerül elő a fű a hó alól, benne-közte mindenütt egérjáratok. Nincs megállás a hó alatt sem, menni-enni kell. A bokrok alatt a mindennel dacoló tyúkhúr zölddel, a vetésen már hajt a bürökgémorr, nekik sürgős az elsőség, korai virágaik már lombfakadás előtt megjelennek.

Az ártéren is megadta magát az összefüggő hótakaró. Cinkéket hallgatok, tavaszt kiabálnak, fácánok kakatolnak  velük, míg közbe nem kiállt egy varjú. Bár nem hiszem, hogy ő szeretné a telet, hangja mégis pesszimistán hangzik. Én szeretem a varjút is, hihetetlen intelligens, tanulékony, fortélyos madár (mint általában a varjúfélék) Leballagok a folyóhoz. Ejha! Majd másfél métert áradt, dundi gázzal szalad, tele a meder, vízben állnak a parti fák. A nyugalmukat "élvező" halak jutnak eszembe, az ilyen téli áradások csak felesleges energiapocsékolásra készteti őket, táplálék nem sok akad. A tél komoly erőpróbák elé állítja az életet.  A gyengéket elviszi magával. De még nem volt olyan tél, mely el ne múlt volna. Mielőtt túlzó szentimentalizmusba esnék, ott is hagyom a folyót, nem jó látni így.

Visszasétálok a töltésre. Bezzeg a Bakony fölött süt a nap, innen nézve úgy tűnik. De kár mérgelődni olyasmin, amin nem tudok változtatni, inkább élvezem azt, ami van. Jobban járok. Vegyük például ezt a befagyott pocsolyát a vetésen. Absztrakt jégrajzokat formált belé a fagy.

A vetésen is mindenütt szarvasnyomok. Na, majd az erdőben, ma szerencsém lesz! Bevonzom. Bevonzottam..a hóesést, alig észrevehetően kezdi, majd egyre sűrűbbre vált. Nem elég, hogy hideg van, nem süt a nap, még ez is! Keseregnék, ha ilyen lennék. De itt kint minden más, nincs helye a mérgelődésnek, a negatív gondolatoknak. Hóesésben fogok szarvast fotózni!
Az erdőben is kopott a hótakaró, csendesen lépkedek, hallgatózom. Ölyv kiállt, odébb meg szajkók rikkantanak rám, lefotózni azonban nincs alkalom, mennek is tovább. Kis őszapó keresgél a nyiladék széli bokrok közt, messze van, nem sikerül élesre, látom a kijelzőn. Várok, hátha közelebb óvatoskodik, néha megesek, hogy alig karnyújtásnyira is hozzám-bizalmaskodnak. Most nem.
Szarvasnyomok a fagyott talajon, mindenütt. Hol vagytok? Csak egyetlen apró fotó erejéig lépjen ki valaki elém! Csend van, semmi sem mozdul. Jobb híján zuzmó borította galagonyabokrokat fotózom.

Disznótúrások szaggatta az erdő alja, egy tölgy alatt jókora gödröt ásott egy kubikos indíttatású vaddisznó. Tán egérfészket szimatolt ki. Becserélném a szarvast disznóra, ami a fényképezést illeti! De akár egy róka is megteszi, vagy egy nyúl. Velem lehet alkudni.
A nyiladékon jókora pocsolya éktelenkedik, nézem, merre kerüljem. Aztán nem kerülöm, belenézve felfedezem a belenéző fákat. Teszem is le az állványt, sorra készülnek a képek.

Szeretem ezt a vízben tükröződő fordított világot, elgondolkodtat. Hogy miről? Majd megsúgom! Most csak magamnak mondom el.

Bár nem láttam szarvasokat (értelem szerűen fénykép sem készült róluk), a nap sem sütött, de nincs hiányérzetem. Mitől is lenne? Miért is lenne? Minden pillanatnak,legyen az az egészből bármekkora szelet is, meg van a maga varázsa, szól hozzám, csak fülelni kell. Láttat, csak látni kell! Ha dohogok, mérgelődöm, sajnálkozom, nem leszek képes hallani, nem leszek képes látni sem. A pillanat meg elsuhan, állhatnék bambán, most mi van? Én sosem akarok bambán állni, értetlenül nézni, süketül fülelni. Gyere, pillanat, nyitva vagyok rád!
Hazafelé még lekapok egy balkáni gerlét, reggel ők ébresztettek.

VÉGRE SUNSHINE!

Éjszakás voltam, ennek többek között nappali alvás a következménye. Ezzel meg úgy vagyok, mint nyúl a hajtóvadászattal: tűröm,de nem élvezem! Fél nyolc körüli szenderedésből 11 előtt ébredek, ez testvérek közt is alig 3 óra. Megfordulna a fejemben a visszafekvés gondolata, ha egyáltalán képes lennék ebben az állapotban bármit is megfontolni. De nincs is szükségem mérlegelésre, szobám napsütéssel teli, a fal mellé lapulva tudok csak kávéfelderítő expedícióra indulni a konyha felé. A testem jól láthatóan működőképes-ejnye!!-, a koffein hivatott a szellem beindítására, kevés sikerrel. De nem is áll szándékomban doktori disszertációt összedobni a rádiócsillagászat időszerű problémáiról, az éjszakai munkavégzés salakjának kipucolására pont megteszi egy kiadós séta. Az ebédig hátralevő időt kellőképpen kihasználom, hogy agyam lelassult fogaskerekei némiképp beinduljanak; olvasok. Test táplálva, indulhatunk.

Ragyogó a napsütés, végre árnyékok is vannak, rá is csodálkozom, mint szürkemarha a sonkás chipsre. Tíz fok van, a pozitív tartományban. Már az udvaron lövök pár képet, aztán az utcán, és végre kellő mennyiségű fény áll rendelkezésre, hogy a szélső ház melletti kukoricagórét is megörökítsem. Régóta fáj már rá a fogam. Szép!

Fura kontrasztot visel a világ, ragyog a fény, tavaszi langy meleg van, ám a talajt még jócskán takarja-igaz, egyre apadó gúnyával-a hó. Cinkék szöszmötölnek a fák, bokrok közt, próbálom őket lencsevégre kapni, hasztalan. A nyiladék hó nélkül, feketén kanyarog a még fehérbe öltözött talajú erdőben.. Hihetetlen, hogy mennyire jó idő van, öltözhettem volna szerényebben is. Az olvadó hó nyomán felázott talajon cuppog a bakancs, óvatosan lépkedek, csúszik, még a csúszásmentes talpú csodabakancsnak is kihívás ez a matéria.
Kis facsoport mellett visz az utam, belépek a fák közé, hátha akad valami megörökítésre méltó téma. A fák, bokrok alatt mindig hamarabb olvad a hó, tudja fene, mitől melegebb ennyivel ez a szinte semmi mikrokörnyezet. Girbegurba, már-már torz mezei szilek állnak itt, mindig elcsodálkozom, hogy a fenébe tudtak ennyire tekervényes törzset nevelni, szerintem nagyobb kihívás volt, mint egyenesen nőni. Moha borította ágak hevernek a hófoltos avarban, próbálom őket lefotózni, bár tudom, én és a mohamegörökítés egyenlőre külön utakon járunk, valahogy nem megy, nem lesz olyan, mint szeretném. Sebaj, majd egyszer. Leteszem az állványt, és a fák ágai közé zoomolok. Lesz, ami lesz alapon. Ők lettek!

Továbbsétálok, de a napsütés, és a régen tapasztalt meleg megállít, a nap felé fordulok, süttetem magam. Nini, egy méhecske döng mellettem, felkeltette a tavaszi meleg. Bár szerintem bajban lesz, az a bizonyos eb még nem ette meg azt a bizonyos telet, ez bizonyos! Bágyadtságnak nyoma nélkül döng mellettem a kis méh, magabiztosnak tűnik. Barátom, bármennyire is határozott vagy, virágot még nem találsz, jobban teszed, ha visszafekszel ! Amott szúnyogszerű kis rovar száll a hóra, nem tudom eldönteni, napfürdőzik, vagy csupán a téli sportok szerelmese. Magukra hagyom őket, sétálok tovább a Rába felé. Korábbi nyomaim kontúrtalan lyukakká olvadtak a hóban, legalább van hová biztonsággal lépnem, a kásává silányult vizes hóban nem szívesen mennék. Az agyoncsapázott földút gödreiben gyűlik a víz, jó lesz vigyázni, nem akarok seggre ülni. Felérek a Rába töltésére, az ártér azonban még összefüggő hótakarót visel, hiába, annyira azért nem süti a nap, míg ilyen alacsonyan jár. Nem is megyek le a folyóhoz, messziről köszöntöm, hallja így is. Megállok a töltésen, leguggolok, napozom, Esküszöm, nem csupán melegít, szinte éget a nap, olyan ez, mint éhező gyomornak a kiadós marhapöri. Lehunyom a szemem, a világ kívül reked, messzi zajai a tudatom felszínén maradnak. Harkály száll el felettem,hallom jellegzetes, hullámzó röpte közbeni megszakadó szárnycsapásait, nem lehet összetéveszteni semmivel. De ezt úgy is tudja mindenki! Autók zaja jön valahonnan, meg az elmaradhatatlan kutyaugatás. De most nem zavar, ahogy élednek, úgy is halnak el, a csend az úr. Leülnék, annyira jó itt, de ezt meg kellene beszélnem a prosztatámmal, szerintem tiltakozna, inkább maradok így, bár kényelmetlen. Lábzsibbadásig guggolok, napozom, merengek, vagyok, létezem, élvezem. Senki nem zavar, aki pedig velem van, nem zavarna sosem!
Agyam kitisztult, az éjszaka gyötrelmei már messze vannak, semmivé lettek, távol van minden, munkahely, zajos világ, miegyéb. Jó itt! Tiszta! Mentes mindentől, ami csak elvenne belőlem, itt minden az enyém! De nem vagyok gazda, birtokló ember, csupán a szeretet jogán élvezem. Szeretem!
Mielőtt végképp szentté válnék, elindulok vissza. Kell ennél több, hogy rövid időre minden tökéletes legyen? Talán csak kéz egy kézben!
Másik nyiladékon megyek ki a műútra, de elég rossz döntésnek bizonyul, autó ment el előttem, az amúgy is nyomvályús út úgy néz ki, mint Normandia tengerpartja azon a bizonyos napon. Sár, sár fröcskölte hó, pocsolyák, mifenék. Azért csak kijutok, és nem is nézek ki úgy, mint varacskos disznó az esős évszak közepén Zimbabwében. Séta haza, lassan. Egy elárvult vadrózsalevelet fotózom, amikor érdekes hangra leszek figyelmes. A kis akácosban méhkaptárak, és szó szerint döngenek a méhek. Közel nem megyek, nem látom, repülnek-e, vagy csak a kaptárakban muzsikálnak. Felébresztette őket a meleg. Úgy nézem sokakat! Nehogy baj legyen belőle! Azt mondják, a tavasz csalhatatlan jele a poszméhek megjelenése, és az, amikor a hangyák kijönnek a boly tetejére. Poszméhet nem láttam, hangyabolyt meg nem találtam. A tavasz még csak vágy, erős vágy, nem valóság. Bár az út mentén a cinkék messze kiabálnak valami fontosat, amiről csak ők tudnak! Hallgatom őket, kedvesek! Kiáltsatok tavaszt!

ZOÉ VALDÉS:APÁM LÁBA

KUBA.
Lássuk csak: Buena Vista Social Club, Hemingway pecázik, salsa, szivar, Che és Fidel, valami rakétaválság, egy Disznó nevű öböl, és ha jól tévedek, Kuba partjainál emelkedik ki Halle Berry a tengerből egy amúgy felejthető üldözős filmben, örökre beírva magát a filmtörténetbe. Nagyjából ennyi nekem Kuba.
Persze, tudom jól, a szigetország nem csupán ennyi. Mint sokunk világképét, így az enyémet is az olvasmányaim alakítják, kubai írótól meg eddig nem olvastam, valami rémlik a Papától Szigetek az áramlatban című regényéből. Mitagadás, belecsaptam a lecsóba becsületesen.
Zoé Valdés regénye erős írás, megrázni szándékozó képekkel, bár engem a vér, a szar, a brutalitás nem talált el. A sorok mögött megbúvó tartalom annál inkább. Jóformán csak csupa mosoly kubaiakat láttam, de tudom, Castro gyermekeinek minden okuk meg van a búra. Egy gyönyörű ország, légvárakat üldöző félbolond vezetőkkel. Elszabott egyenruhában végeérhetetlen beszédeket mondó, dörgő tapsot bezsebelő fura fazonok a pulpituson, a XX. század karikatúrája csodás környezetben. Megölt, megnyomorított lelkek táncolnak és énekelnek az utcán, roncsautók közt.

Hősünk, Alma Desamparada, ha lehet, még hányatottabb sorsú, apa nélkül nő fel egy antianya mellett. Egyet tud csupán: nemzője lába olyan, mint amin ő jár. Csodával határos módon éli túl a gyerekkorát, keresi a lábat a hozzátartozó apával. Almával sötét bugyrait járjuk a létnek, ott forgolódunk, ahol az ember már nem ember, csak húsmegvér!
Egy valamiért érdemes reggelente felkelni, és új napot kezdeni a pokolban:valahol ott van apa, akit meg kell találni! Apa megtaláltatik, Alma férjhez megy a kubai elit egy tagjához, elitférj meghal, Alma gyereket vár, aztán csónakba száll, egyedül menekül a pokolból. Menekül, ahogy sok honfitársa, vállalva a halált is, csak el Kubából. Inkább a lélekvesztő, mint a végleg elvesző lélek!
Zoé Valdés, bár hazáját kénytelen volt elhagyni, szereti Kubát! Azon írók egyike, akik élő lelkiismeretei hazájuknak. Mert nem az otthont hagyták el, csupán annak azt a fertelmes állapotát, amellyé sokat dumáló, ám tenni képtelen vezetői tették. Bármennyire is sötétre festi mindazt, amit elhagyott, hitét a szebb holnapban sosem veszti el, egy eljövendő generáció szebb Kubájáért harcol minden lélegzetvételével. A haza a szívben van. Dobogjon az a szív bárhol!

JÓBAN-HÓBAN.

Bár tegnap lezsíroztam a mai napsütést, reggel mégis felhős ég, és szállingózó hó fogad. Fasza, ahogy Jenő bá', a nyugdíjas váltóőr mondaná. Persze nincs Jenő nevű nyugdíjas váltóőr ismerősöm, most találtam ki.
Szél nem fúj, az idő is enyhült, csak a torkom fáj (de nem véres), mi is tarthatna vissza? Sapka, kesztyű, fotómasina, máris csatangoló üzemmódban vagyok.

Egy darabon a műúton megyek, a hódarából az autók szele rajzol az aszfaltra; érdekes. Fácánkakas repül fel az út széléről, szóba elegyednék vele, de bizalmatlanul bújik a havas bokrok alá, szem elől el. Most nem kell csendet keresni, bennem is, körülöttem is csend van. Elérem az erdőt, beváltok a nyiladékra.
Meséljem el, írjam le, milyen a téli, havas erdő ebben a csendes hóesésben? Szép. Nyugodt. Fehér. Mesél. Vadcsapák mindenütt, ott egy szarvas ment, amott őzek, oda vaddisznók váltottak, ez meg nyúl volt. Tekeregnek a sűrűben a nyomok, árulkodnak, nem vagyok egyedül. A gazdáik tán bokrok sűrűjében fekszenek, de titkon számítok rá, a nyugodt csend és az éhség napközben is megmozdítja őket, és elém kerülnek, tettem a zsebembe szerencsét induláskor. Lassan megyek, gyakran megállva fülelek, mozdul e valaki az erdei társadalomból. Csend van. Cinkék se szöszmötölnek a fák közt, behúzódtak az ember közelébe, mi is jókora tollas sereget látunk vendégül naponta. Megérdemlik, majd nyáron meghálálják.

Egyre sűrűbbre vált a hóesés, a gépet a mellényem alá rejtem, nehogy baja essék. Traktor, terepjáró már járt előttem, vadászidény a tél, remélem, senkibe nem futok bele, vadászember nem tolerálja az erdőjáró "nemvadászt". Legalább is nekem ez a szomorú tapasztalatom.
Bár sok a nyom a hóban, vad nem kerül elém. Bezzeg míg nem volt fényképezőgépem, a lábfejemre hágtak, annyi szarvassal, őzzel, disznóval találkoztam. Emlékszer, egy alkalommal egy cserkészút mellett bikákat keltettem fel. Nem ugrottak el, egy hatalmas agancsú bika kijött elém a fák közé, és nyugodtan elsétált. Miután eltűnt, léptem kettőt, és ahogy benéztem a bokrok közé, ott állt két másik, bámultak rám, alig pár méterre. Megmozdulni sem mertem.
De nem vagyok türelmetlen, lesz szerencsém még lencsevégre kapni e nemes állatokat. A horgászat is erről szól: a türelemről, meg a reményről.

Ráfordulok egy kis cserkészútra, a hó súlya alatt földig hajló galagonyabokrok állják utam, átküzdöm magam rajtuk. Kis tisztáson elárvult vadetető áll. Fotózom, amikor jellegzetes hangot hallok. Holló károg felettem, rekedt hangja messzire hallatszik. Meg is pillantom, ő is engem, tesz felettem egy kört, hallom a szárnysuhogását. Megnéz magának, rikolt néhányat, majd odébbáll. Újra csend.

Kiérek a cserkészútról, a nyiladékon szóró, rajta egy kis őzbak, talán első agancsa bújik a füle közt. Fácánok társaságában eszik, kaparja a hólepte eleséget. Jókora madárcsapat is van körülöttük, ilyen távolságból nem tudom kivenni, mifélék. Gondolom mezei verebek, citromsármányok lesznek, télen csapatba verődnek, több szem többet lát. Nehéz lesz ekkora távolságból, ilyen körülmények közt jó képet csinálni, a hóesés se kedvez;azért kattintgatok, majd videózom. Nem akarom megzavarni, lassan elsétálok az ellenkező irányba.

Időm lenne bőven, fázni sem fázom, de a sűrű hóesés engem is lep rendesen, nem győzöm lekotorni magamról a havat. A fényképezőgépet is féltem, az elolvadt hó nyomán vízcseppek éktelenkednek rajta, másként nem tudom megoldani, sapkát mégsem húzhatok rá. Hazafelé veszem az irányt. Nem sok mindent láttam, de talán nem is ez a legfontosabb. Lehet, nem is lenne akkora élmény, ha szarvasokat kellene az utamból félrelökdösni. Maga a téli erdő csendje, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható ritmusa, hangulata velem jön a zaklatott, zűrös hétköznapokba, olyankor csak előveszem ezt az élményt magamból. Látom, mi az, ami fontos, mi az, ami értékes, van hová igazodnom. Van menedékem.