Majdnem úgy kezdtem, hajnali kettőkor keltem. De ennek a két órának nem sok köze volt a hajnalhoz, az még ott lapult javában az éjszaka füle mögött. Szeretem a zajoktól mentes, nyugodt órákat, magammal vagyok magam. Jó társasága vagyok magamnak, fölöttébb egyet vagyunk képesek érteni. Ha pedig mégsem, vigaszként úgyis az enyém az utolsó szó.
Mi sem lenne alkalmasabb e korai órákban, mint Ambrose Bierce novelláival ismerkedni. Tudott valamit a csávó, zsenge ifjúságom televíziós műsora, a Meghökkentő mesék jut róla eszembe, van is "hökk" minden novella végén. Azon gondolkodtam, vajon a jó öreg Ambrose gondolt-e arra, hogy sorait hosszú évtizedek múltán majd egy magyar srác /is/ olvassa?Ha most lát, biztos mosolyog, nem olyan embergyűlölő ő már!
Tegnap csodálatos tavaszi nap volt/senkinek sem annyira, mint nekem!/, remélem valaki csak rátapicskolt az Újra-gombra! Érkezik is a napsütés, gyors bundáskenyér-reggeli után indulok is. Csodásak a fények, hangulat van, minden másra ott a MasterCard!
Csupa harmat a fű, remek fotó lehetőség/eddig két dolog hiányzott ezekhez a képekhez: a fű és a harmat!/. Vágom is magam az árokba, ülök, majd fekszem. A mellettem elhaladó autókban vagy a józanságomat, vagy a mentális egészségemet kérdőjelezik meg. De lényegében mindez lényegtelen!
Lassan elérek az erdőig, az első nyiladékon balra be. Tél tépázta gúnyáját lassan vedli át az erdő, de minden rezdülésében ott van már az új élet. Cinkék szöszmötölnek a csak rájuk jellemző lankadatlan jókedvvel, egyre határozottabb madárdal száll fel a bokrok közül. Aki meg nem tud énekelni, mint például a fakopáncsok, más módon adja tudtára a világnak: párzókedvem van, társat keresek! Éles fénnyel terül szét a világosság, vele az élet a fák közt, szinte érezni, ahogy minden élő szívja magába az energiát! Épp guggolva fotózom a reggelt, amikor egy vaddisznó lép ki a nyiladékra. Ráemelem a gépet, erre őz lesz belőle. A fene ott egye, persze hogy nem hagyom ki, lelövöm /jó, csak a fotómasinával!/. Hiába guggolok terepszínben, észrevesz, bizalmatlanul inkább visszavált a fák közé.
Hiába lesem, eltűnt. Egymásba érnek a nyiladékokon a vadnyomok, lassan, csendben lépkedek, hátha... Valahol bak riaszt, messze, nem engem látott meg, tán más is járja a tavaszi erdőt. Odébb két holló tűnik fel, szokás szerint megnéznek maguknak, majd méltatlankodó hangon korrogva szállnak tovább. De jó lenne most egy komolyabb szarvasrudliba futni! De nem mozdul semmi. A túl korai kelés most bosszulja meg magát, elkap az álom, az egyre erősödő meleg csak még jobban rásegít. Ha elfeküdnék, simán elaludnék. A feltételes mód marad, én meg ballagok tovább.
Jókora tócsa állja utamat, a nyiladék, és mellette az erdő víz alatt, alig találok száraz helyet a lépteimnek. De egy pocsolya másra is jó, a bennük tükröződő fák kiváló fotóalanyok.
Lassan kiballagok az erdő szélére, az utolsó pillanatban veszek észre két őzet, amint az út mellől elugranak. Az erdő mellett jókora rét, pacsirta fűzi dalba mondanivalóját, amikor kiérek. Le is telepszem kicsit, szűnni nem akaró álmosságommal küzdök. Elpöfékelek egy koporsószeget, majd folytatom a sétám, tényleg elalszom, ha maradok. Az erdőszélen, kökénybokrok közt lapító hófoltot veszek észre, azonnal elkapom a fejem. Jujj!
Egy kis cserkészúton újra beváltok az erdőbe, még nem adtam fel szarvast fotózó szándékom. Ezt lenne jó egyeztetni a szarvasokkal, most sehol nincsenek.
Tavasz van, köztünk legyen szólva, épp ideje. Egyik csalhatatlan jeleként jókora boly tetején serénykedő hangyákat veszek észre, tatarozzák buzgón otthonukat. Az árokszélen már nyílik az odvas keltike, fehér és lila virágú tövei jókedvűen mosolyognak ki a tavalyi avarból. Rajtuk méhek döngenek. Tavasz van!! Fény meg jókedv, színek és illatok, szerelem és mindenféle jóság!
Lassan hazaérek, a reggeli útvonalamon fejezem be a sétát. És mint mindig, most is elcsodálkozom azon, mennyivel másabb képet mutat a világ hajnalban, mint a nap folyamán bármikor. A hajnal hangulata utolérhetetlen, van benne valami kézzel meg nem fogható, nem tapintható csoda /minden másra ott a MasterCard!/. Hogy mi is az? Nem tudom! Dehogynem! Hajolj közelebb, megsúgom!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holló. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. április 10., szerda
2013. január 28., hétfő
JÓBAN-HÓBAN.
Bár tegnap lezsíroztam a mai napsütést, reggel mégis felhős ég, és szállingózó hó fogad. Fasza, ahogy Jenő bá', a nyugdíjas váltóőr mondaná. Persze nincs Jenő nevű nyugdíjas váltóőr ismerősöm, most találtam ki.
Szél nem fúj, az idő is enyhült, csak a torkom fáj (de nem véres), mi is tarthatna vissza? Sapka, kesztyű, fotómasina, máris csatangoló üzemmódban vagyok.
Egy darabon a műúton megyek, a hódarából az autók szele rajzol az aszfaltra; érdekes. Fácánkakas repül fel az út széléről, szóba elegyednék vele, de bizalmatlanul bújik a havas bokrok alá, szem elől el. Most nem kell csendet keresni, bennem is, körülöttem is csend van. Elérem az erdőt, beváltok a nyiladékra.
Meséljem el, írjam le, milyen a téli, havas erdő ebben a csendes hóesésben? Szép. Nyugodt. Fehér. Mesél. Vadcsapák mindenütt, ott egy szarvas ment, amott őzek, oda vaddisznók váltottak, ez meg nyúl volt. Tekeregnek a sűrűben a nyomok, árulkodnak, nem vagyok egyedül. A gazdáik tán bokrok sűrűjében fekszenek, de titkon számítok rá, a nyugodt csend és az éhség napközben is megmozdítja őket, és elém kerülnek, tettem a zsebembe szerencsét induláskor. Lassan megyek, gyakran megállva fülelek, mozdul e valaki az erdei társadalomból. Csend van. Cinkék se szöszmötölnek a fák közt, behúzódtak az ember közelébe, mi is jókora tollas sereget látunk vendégül naponta. Megérdemlik, majd nyáron meghálálják.
Egyre sűrűbbre vált a hóesés, a gépet a mellényem alá rejtem, nehogy baja essék. Traktor, terepjáró már járt előttem, vadászidény a tél, remélem, senkibe nem futok bele, vadászember nem tolerálja az erdőjáró "nemvadászt". Legalább is nekem ez a szomorú tapasztalatom.
Bár sok a nyom a hóban, vad nem kerül elém. Bezzeg míg nem volt fényképezőgépem, a lábfejemre hágtak, annyi szarvassal, őzzel, disznóval találkoztam. Emlékszer, egy alkalommal egy cserkészút mellett bikákat keltettem fel. Nem ugrottak el, egy hatalmas agancsú bika kijött elém a fák közé, és nyugodtan elsétált. Miután eltűnt, léptem kettőt, és ahogy benéztem a bokrok közé, ott állt két másik, bámultak rám, alig pár méterre. Megmozdulni sem mertem.
De nem vagyok türelmetlen, lesz szerencsém még lencsevégre kapni e nemes állatokat. A horgászat is erről szól: a türelemről, meg a reményről.
Ráfordulok egy kis cserkészútra, a hó súlya alatt földig hajló galagonyabokrok állják utam, átküzdöm magam rajtuk. Kis tisztáson elárvult vadetető áll. Fotózom, amikor jellegzetes hangot hallok. Holló károg felettem, rekedt hangja messzire hallatszik. Meg is pillantom, ő is engem, tesz felettem egy kört, hallom a szárnysuhogását. Megnéz magának, rikolt néhányat, majd odébbáll. Újra csend.
Kiérek a cserkészútról, a nyiladékon szóró, rajta egy kis őzbak, talán első agancsa bújik a füle közt. Fácánok társaságában eszik, kaparja a hólepte eleséget. Jókora madárcsapat is van körülöttük, ilyen távolságból nem tudom kivenni, mifélék. Gondolom mezei verebek, citromsármányok lesznek, télen csapatba verődnek, több szem többet lát. Nehéz lesz ekkora távolságból, ilyen körülmények közt jó képet csinálni, a hóesés se kedvez;azért kattintgatok, majd videózom. Nem akarom megzavarni, lassan elsétálok az ellenkező irányba.
Időm lenne bőven, fázni sem fázom, de a sűrű hóesés engem is lep rendesen, nem győzöm lekotorni magamról a havat. A fényképezőgépet is féltem, az elolvadt hó nyomán vízcseppek éktelenkednek rajta, másként nem tudom megoldani, sapkát mégsem húzhatok rá. Hazafelé veszem az irányt. Nem sok mindent láttam, de talán nem is ez a legfontosabb. Lehet, nem is lenne akkora élmény, ha szarvasokat kellene az utamból félrelökdösni. Maga a téli erdő csendje, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható ritmusa, hangulata velem jön a zaklatott, zűrös hétköznapokba, olyankor csak előveszem ezt az élményt magamból. Látom, mi az, ami fontos, mi az, ami értékes, van hová igazodnom. Van menedékem.
Szél nem fúj, az idő is enyhült, csak a torkom fáj (de nem véres), mi is tarthatna vissza? Sapka, kesztyű, fotómasina, máris csatangoló üzemmódban vagyok.
Egy darabon a műúton megyek, a hódarából az autók szele rajzol az aszfaltra; érdekes. Fácánkakas repül fel az út széléről, szóba elegyednék vele, de bizalmatlanul bújik a havas bokrok alá, szem elől el. Most nem kell csendet keresni, bennem is, körülöttem is csend van. Elérem az erdőt, beváltok a nyiladékra.
Meséljem el, írjam le, milyen a téli, havas erdő ebben a csendes hóesésben? Szép. Nyugodt. Fehér. Mesél. Vadcsapák mindenütt, ott egy szarvas ment, amott őzek, oda vaddisznók váltottak, ez meg nyúl volt. Tekeregnek a sűrűben a nyomok, árulkodnak, nem vagyok egyedül. A gazdáik tán bokrok sűrűjében fekszenek, de titkon számítok rá, a nyugodt csend és az éhség napközben is megmozdítja őket, és elém kerülnek, tettem a zsebembe szerencsét induláskor. Lassan megyek, gyakran megállva fülelek, mozdul e valaki az erdei társadalomból. Csend van. Cinkék se szöszmötölnek a fák közt, behúzódtak az ember közelébe, mi is jókora tollas sereget látunk vendégül naponta. Megérdemlik, majd nyáron meghálálják.
Egyre sűrűbbre vált a hóesés, a gépet a mellényem alá rejtem, nehogy baja essék. Traktor, terepjáró már járt előttem, vadászidény a tél, remélem, senkibe nem futok bele, vadászember nem tolerálja az erdőjáró "nemvadászt". Legalább is nekem ez a szomorú tapasztalatom.
Bár sok a nyom a hóban, vad nem kerül elém. Bezzeg míg nem volt fényképezőgépem, a lábfejemre hágtak, annyi szarvassal, őzzel, disznóval találkoztam. Emlékszer, egy alkalommal egy cserkészút mellett bikákat keltettem fel. Nem ugrottak el, egy hatalmas agancsú bika kijött elém a fák közé, és nyugodtan elsétált. Miután eltűnt, léptem kettőt, és ahogy benéztem a bokrok közé, ott állt két másik, bámultak rám, alig pár méterre. Megmozdulni sem mertem.
De nem vagyok türelmetlen, lesz szerencsém még lencsevégre kapni e nemes állatokat. A horgászat is erről szól: a türelemről, meg a reményről.
Ráfordulok egy kis cserkészútra, a hó súlya alatt földig hajló galagonyabokrok állják utam, átküzdöm magam rajtuk. Kis tisztáson elárvult vadetető áll. Fotózom, amikor jellegzetes hangot hallok. Holló károg felettem, rekedt hangja messzire hallatszik. Meg is pillantom, ő is engem, tesz felettem egy kört, hallom a szárnysuhogását. Megnéz magának, rikolt néhányat, majd odébbáll. Újra csend.
Kiérek a cserkészútról, a nyiladékon szóró, rajta egy kis őzbak, talán első agancsa bújik a füle közt. Fácánok társaságában eszik, kaparja a hólepte eleséget. Jókora madárcsapat is van körülöttük, ilyen távolságból nem tudom kivenni, mifélék. Gondolom mezei verebek, citromsármányok lesznek, télen csapatba verődnek, több szem többet lát. Nehéz lesz ekkora távolságból, ilyen körülmények közt jó képet csinálni, a hóesés se kedvez;azért kattintgatok, majd videózom. Nem akarom megzavarni, lassan elsétálok az ellenkező irányba.
Időm lenne bőven, fázni sem fázom, de a sűrű hóesés engem is lep rendesen, nem győzöm lekotorni magamról a havat. A fényképezőgépet is féltem, az elolvadt hó nyomán vízcseppek éktelenkednek rajta, másként nem tudom megoldani, sapkát mégsem húzhatok rá. Hazafelé veszem az irányt. Nem sok mindent láttam, de talán nem is ez a legfontosabb. Lehet, nem is lenne akkora élmény, ha szarvasokat kellene az utamból félrelökdösni. Maga a téli erdő csendje, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható ritmusa, hangulata velem jön a zaklatott, zűrös hétköznapokba, olyankor csak előveszem ezt az élményt magamból. Látom, mi az, ami fontos, mi az, ami értékes, van hová igazodnom. Van menedékem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)







