Bár tegnap lezsíroztam a mai napsütést, reggel mégis felhős ég, és szállingózó hó fogad. Fasza, ahogy Jenő bá', a nyugdíjas váltóőr mondaná. Persze nincs Jenő nevű nyugdíjas váltóőr ismerősöm, most találtam ki.
Szél nem fúj, az idő is enyhült, csak a torkom fáj (de nem véres), mi is tarthatna vissza? Sapka, kesztyű, fotómasina, máris csatangoló üzemmódban vagyok.
Egy darabon a műúton megyek, a hódarából az autók szele rajzol az aszfaltra; érdekes. Fácánkakas repül fel az út széléről, szóba elegyednék vele, de bizalmatlanul bújik a havas bokrok alá, szem elől el. Most nem kell csendet keresni, bennem is, körülöttem is csend van. Elérem az erdőt, beváltok a nyiladékra.
Meséljem el, írjam le, milyen a téli, havas erdő ebben a csendes hóesésben? Szép. Nyugodt. Fehér. Mesél. Vadcsapák mindenütt, ott egy szarvas ment, amott őzek, oda vaddisznók váltottak, ez meg nyúl volt. Tekeregnek a sűrűben a nyomok, árulkodnak, nem vagyok egyedül. A gazdáik tán bokrok sűrűjében fekszenek, de titkon számítok rá, a nyugodt csend és az éhség napközben is megmozdítja őket, és elém kerülnek, tettem a zsebembe szerencsét induláskor. Lassan megyek, gyakran megállva fülelek, mozdul e valaki az erdei társadalomból. Csend van. Cinkék se szöszmötölnek a fák közt, behúzódtak az ember közelébe, mi is jókora tollas sereget látunk vendégül naponta. Megérdemlik, majd nyáron meghálálják.
Egyre sűrűbbre vált a hóesés, a gépet a mellényem alá rejtem, nehogy baja essék. Traktor, terepjáró már járt előttem, vadászidény a tél, remélem, senkibe nem futok bele, vadászember nem tolerálja az erdőjáró "nemvadászt". Legalább is nekem ez a szomorú tapasztalatom.
Bár sok a nyom a hóban, vad nem kerül elém. Bezzeg míg nem volt fényképezőgépem, a lábfejemre hágtak, annyi szarvassal, őzzel, disznóval találkoztam. Emlékszer, egy alkalommal egy cserkészút mellett bikákat keltettem fel. Nem ugrottak el, egy hatalmas agancsú bika kijött elém a fák közé, és nyugodtan elsétált. Miután eltűnt, léptem kettőt, és ahogy benéztem a bokrok közé, ott állt két másik, bámultak rám, alig pár méterre. Megmozdulni sem mertem.
De nem vagyok türelmetlen, lesz szerencsém még lencsevégre kapni e nemes állatokat. A horgászat is erről szól: a türelemről, meg a reményről.
Ráfordulok egy kis cserkészútra, a hó súlya alatt földig hajló galagonyabokrok állják utam, átküzdöm magam rajtuk. Kis tisztáson elárvult vadetető áll. Fotózom, amikor jellegzetes hangot hallok. Holló károg felettem, rekedt hangja messzire hallatszik. Meg is pillantom, ő is engem, tesz felettem egy kört, hallom a szárnysuhogását. Megnéz magának, rikolt néhányat, majd odébbáll. Újra csend.
Kiérek a cserkészútról, a nyiladékon szóró, rajta egy kis őzbak, talán első agancsa bújik a füle közt. Fácánok társaságában eszik, kaparja a hólepte eleséget. Jókora madárcsapat is van körülöttük, ilyen távolságból nem tudom kivenni, mifélék. Gondolom mezei verebek, citromsármányok lesznek, télen csapatba verődnek, több szem többet lát. Nehéz lesz ekkora távolságból, ilyen körülmények közt jó képet csinálni, a hóesés se kedvez;azért kattintgatok, majd videózom. Nem akarom megzavarni, lassan elsétálok az ellenkező irányba.
Időm lenne bőven, fázni sem fázom, de a sűrű hóesés engem is lep rendesen, nem győzöm lekotorni magamról a havat. A fényképezőgépet is féltem, az elolvadt hó nyomán vízcseppek éktelenkednek rajta, másként nem tudom megoldani, sapkát mégsem húzhatok rá. Hazafelé veszem az irányt. Nem sok mindent láttam, de talán nem is ez a legfontosabb. Lehet, nem is lenne akkora élmény, ha szarvasokat kellene az utamból félrelökdösni. Maga a téli erdő csendje, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható ritmusa, hangulata velem jön a zaklatott, zűrös hétköznapokba, olyankor csak előveszem ezt az élményt magamból. Látom, mi az, ami fontos, mi az, ami értékes, van hová igazodnom. Van menedékem.
