Hopp, egy őzbak legel a töltés oldalában, megállok. Nem ugrik el, sőt, észre sem vesz, láthatólag nagyon belefelejtkezett a friss fűbe. A gépen kicsi a zoom, be kellene cserkelni, hátha. Azonnal indián-fokozatba váltok, néhány halkan elrebegett kérés a Nagy Manituhoz, osonok. Fűszálak, alig 20 centis mezei zsázsák takarásában lopom a távot, néha kilesek, bakom a helyén, se hall, se lát. ÁÁ, úgyis észrevesz, zörren a kavics a talpam alatt, a gép is hangos ebben a csendben /persze csend talán csak az űrben van!/. Szerencsém van, a bak önfeledten legel, szinte egy vonalig cserkelem, el sem nagyon hiszem,mekkora szerencsém van. Ha most nálam lenne a kis Fuji, a maga 24-szeres zoom-jával!!! Hiába, lecseréltem, de nem kellene róla végképp megfeledkezni. Sorra lövöm a képeket, a bak csak legel, szép. Aztán csak rám néz, kíváncsian bólogat, topog, a nyakát nyújtogatja, aztán tovább legel, látom,ahogy falja a fű-falatot. A szelem jó, rám fúj. Inkább megsejt, mint beazonosít, lassan ellép, böffenve elugrik, de távolabb megáll, les, olyan, mintha jönni akarna mégis, megnézni, haverkodni. Ilyenkor, májusban talán a legbizalmasabbak, nappal is jól mozognak, remélem, lesz olyan szerencsém, mint tavaly, amikor verekedő, kergetőző bakokat fotóztam, filmeztem. Aztán végképp kiejt kegyeiből, hangosan riasztva átugrik a töltésen, el a sűrűbe.
Szerencsém volt. És tán igaz, hogy aki szeretettel és tisztelettel fordul a természet felé, néha megajándékoztatik titkaival. Sok ihletett pillanatban volt már részem, megunhatatlanok az ilyen, és ehhez hasonló találkozások. Minden, ami itt körülvesz, az enyém, és hiszem, magamat viszem haza ilyen lopott, derűs pillanatok által.
