JÚLIUSVÉGI HAJNAL

    Szófukar a július végi hajnal. Nem olyan cserfes, mint a május, mást mond, más dolga van. Párába bújtatott tájban lépked az idő, egymásra rakott árnyékok közt oson az éj a reggel elől. Két őz legel az erdőszéli gabonatarlón, olykor felkapják fejüket, majd tovább legelnek. Rókacsapa az aszfalton, sáros lábával telerajzolta a ravasz a flasztert. Odébb át is suhan egy az úton, orra lent, nyomoz, körül se néz, bújik az erdő fái közé nesztelen. Távolabb őzek lépnek át előttem, majd a kanyar után újabb rókakölyköt veszek észre. Késve. Pillanatig nézzük egymást, ellép, befogadja az erdő sötét csendje őt is. 
   Lassan kúszik a nap a látóhatár fölé, felhők és ködpaplan szűri fényét. Csend van, okos, bölcs csend, melyben mindenki jóban van a másikkal, nincs vita, nincs harag. Reggel mindenki imádkozik.

     Őzek az erdőszélen, "N"-el csak sóhajtozunk a kelő nap első sugaraiban fürdő vad szépsége láttán. Az út másik oldalán suta igyekszik keresztül egy tarlón, odébb, az úthoz közelebb másik legel. Takarásban becserkészem.

     Távolabb egy bak a sutájával, előttük egy magányos bak. Távolodva legel, alig van fedezékem, nem merek közelebb osonni. Ám a nagy csendben az exponálás zajára is felfigyel.

    Két ismerős ér utol, horgászni mennek. Darabig kísérnek, váltunk pár szót, aztán ki-ki megy a dolgára. A vetések helyén tarlók nyújtózkodnak, a szalmabálák hol rendbe rakva, hol hanyagul félre téve várják sorsukat. Kis földúton sétálok a töltésig, gébicsek csettegnek a bokrok tetején, fácán burran fel jöttömre. Vadgerlék szólnak az ártér fái közt. A nap elé felhők tolakodnak, szakadásai közt kikandikáló fénye rajzol, árnyékból, fény festette foltokból elevenséget.

    Ülök a töltés tetején, messzire látni, oszlik a pára. Zajlik az élet. Ölyvek gubbasztanak egy tarlón, a mindig eleven seregélyek buzgó igyekezettel látnak reggeli után. Egér surran át a töltésen, pillanatnyi villanás a fű közt. Rovarok röpködnek, néhány szúnyog és egy pőcsik is rám talál, megcsíp. Nem haragszom. Leütöm. 
   Lassan sétálok a töltésen, nyúl iramodik el jöttömre, egy bokros szélén vörös folt. Kölyökróka figyel, majd bújik előlem takarásba. Az erdő melletti gabonatarlón fácánkakas keresgél. Egyre magasabbra igyekszik a nap, lassan teljesen eltűnik a pára, kitisztul a táj, éber színekben öltözik. Néhol megsárgult lomb a csupazöld közt, kékek, fehérek, néhány sárgaság; virágok emelgetik fejüket. Nyár van, dúsan-harsányan eleven nyár, csupa lüktetés. Most jó, most még élvezet lenni, enni, be nem telni semmivel, most még kell mulatni nagyot. Valahol a holnap igyekszik, hogy göcsörtös ujjaival elvegyen. Tudja mindenki, senki se várja, miatta még senki se szomorú. Nyár van, öröm. Csak a holnap számol, vissza, ő vár, türelmesen.