Felnőttek voltak. Házasok voltak. Szülők voltak.Míg nem egy fatális véletlen el nem vette tőlük a gyereküket. Mert minek nevezzük azt a megmagyarázhatatlanul dolgot, hogy egy ártatlan nyári tábor azzal végződik, hogy a táborvezető felkeresi a szülőket a gyermekük halálhírével. Macon Leary és felesége sem talál magyarázatot, hiába keresnek. Az élet néha igazságtalan, mocskosul az. A tragédia árnyékot vet, megválaszolhatatlan kérdéseket támaszt, a szülőkből újra csak felnőttek lesznek, sebzett szívvel. Sarah úgy dönt, új életet kezd, és nem Macon oldalán folytatja. Nincsenek válaszok, és megoldások, döntését vitatni nem lehet. Macon amúgy sem egy vitatkozó alkat,
ő alkalmi turista, még a házasságában is. Apró, egyáltalán nem bántó fóbiáival egyetemben is szerethető alak, azzá válik, ahogy kibontakozik karaktere, és egyre több időt leszünk vele. Munkájából adódóan utazgat, így lesz kénytelen kutyáját, a kissé neurotikus Edwardot másokra, idegenekre hagyni, egy állatkórházban. Itt találkozik Muriellel, az elsőre sem hétköznapi lánnyal, aki a maga egyszerűen őszinte módján előbb Edward szocializálását vállalja, majd lassan, ledöntögetve Macon falait, a férfi életét is igyekszik a vakvágányról egy helyesebb irányba terelni. Mindezt valóban szerethető módon teszi, hamar kezd az olvasó szurkolni nekik, néha bizony erényesen odaszólva Macon-nek:Hé, haver, nyisd már ki a szemed! Pedig Muriel sem egyszerű eset, terhelt az ő élete is, ám életkedve, életigenlése töretlenül süt, és megérinti alkalmi turistánkat is. Na, vége! Edward is kezdi kapisgálni Muriel hathatós segítségével, hogy akarnok kutya számára nem sok babér terem az emberek közt. Sarah még egy pillanatra bekavar, egy pillanatra el is fogadnánk ezt a véget/vagyis folytatást/, ám Macon dönt, a kutyaidomár lány mellett, és azt hiszem, mindent összevetve csak bólinthatunk:Helyesen döntöttél, haver!
Nagyon emberi, hiteles karaktereket rajzoló, jó arányérzékkel megírt történet, sikeresen elkerülve a sztori kínálta buktatókat és kliséket. Valóban szerethető, hétköznapiságukban csetlő-botló figurái önmagunkban is visszaköszönhetnek, ám ezzel végképp semmi baj, sőt! Igen, azt hiszem az van, amit mondani szoktam volt, ilyesfajta lelki finomsággal megírt történetek jobbára csak nők íróasztalán születhetnek, és ha mi férfiak megtanulni ezt nem is vagyunk képesek, minden esetre nagyobb odafigyelést szentelhetnénk neki. Mármint a női léleknek, na!
A könyv-mely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg-egyetlen bántó szépséghibája, hogy megjegyezve, a könyvből nagy sikerű film készült, annak főszereplőjeként Jack Nicholsont jelöli meg. Ilyen kaliberű tévedésre nincs mentség ilyen rangú kiadónál!!
Bár reggel már megpróbálkoztam azzal, hogy tekerek egy karikát, a hideg és valószínűleg éveim súlya visszafordulásra késztetett. Ebédet követően azért csak nekivágtam újból.
Reggel még úgy tűnt, feloszlik majd a köd, de ez valami makacs fajta lehet, nem hogy szakad, kopik, oszlik, de még hízott is jócskán a délelőtt folyamán. Ha lerövidül a látótávolság, ne is kémleljük a messzeséget, akad csoda épp elég karnyújtásnyira. Például pókháló, még néhány maradék, tán az utolsókat sikerül lefotózni.
Az erdőszéli vadrózsa és galagonyabokrok közt jókora mezei veréb banda tanyázik. Bizalmatlanok, de legalább annyira éhesek is, néhány őrszemet a bokrok közt hagyva csapatban repülnek-meglepően nagy hanggal-a lucernás szélére, majd néhány másodperc múlva vissza a bokrok védelmébe. Ezt eljátsszák nekem vagy ötször. Hihetetlen, ahogy szinte egy testként mozog a néhány tucatnyi veréb, egyszerre reppennek le a földre, és vissza. Homogén a banda, más madarat nem látok köztük, később, a hideg beálltával egybeverődnek a verebek, pintyek, kenderikék, olykor egész komoly tömegben. Megmosolygom őket!
Magukra hagyom őket, a Rába felé sétálok-merre, ha nem arra. Rengeteg a vadnyom, főleg szarvas, ebben a ködben tán mozognak...
A folyó felől lövések zaja száll felém, társas vadászat lehet fácánra, tőkés récére, csak úgy szólnak a fegyverek. Ha jól hallom, a túlpartról, és viszonylag messzebbről, nem aggódva sétálok tovább. A Rába áradásból apad vissza, még zavaros a vize, ködbe burkolózott partmenti erdeje varázslatosan, titkokat rejtve hívogat.
Egy fűzfáról lelógó indákon fura, szőlőre hajazó bogyókat veszek észre, beazonosítani nem tudom, majd mindenki Facebook-ján a Növényhatározó csoportban valaki felvilágosít.
Sűrű már a friss avarszőnyeg, puhán, szinte némán esnek rajt lépteim. A rezgőnyárak sárgára vidult levei közül a fehér nyár felnőtt-tenyérnyi, hasra esett, fehér fonákú levei szinte kivigyorognak,
vagy épp ágakon fennakadva hirdetik a könyörtelenül ballagó idő szomorkás igéit.
Az egykori legelő szélén apró derékszíj-parcella, kukoricát nevelnek rajta. Bár kerítése nincs a darabka földnek, kapuja azonban van! Méghozzá zseniális!
Beveszem magam a sűrűbe, a körém sűrűsödött köd,a csupaszon, néma méltósággal álló fák, a csend/szerencsére a vadászok befejezték a zajongást!/, az őszi erdő megannyi szótlan rezdülése bennem visszhangzik.
A természet csak az igazságot ismeri, benne semmi nem hazug, ki tőle tanul, tán nem téved le az egyedüli járható útról.
A csuri-galeri még a helyén, jöttömre megriadnak, ám már ismerős lehetek, közelre bevárnak.
