MINDEN MÁSRA OTT A MASTERCARD!

Majdnem úgy kezdtem, hajnali kettőkor keltem. De ennek a két órának nem sok köze volt a hajnalhoz, az még ott lapult javában az éjszaka füle mögött. Szeretem a zajoktól mentes, nyugodt órákat, magammal vagyok magam. Jó társasága vagyok magamnak, fölöttébb egyet vagyunk képesek érteni. Ha pedig mégsem, vigaszként úgyis az enyém az utolsó szó.
Mi sem lenne alkalmasabb e korai órákban, mint Ambrose Bierce novelláival ismerkedni. Tudott valamit a csávó,  zsenge ifjúságom televíziós műsora, a Meghökkentő mesék jut róla eszembe, van is "hökk" minden novella végén. Azon gondolkodtam, vajon a jó öreg Ambrose gondolt-e arra, hogy sorait hosszú évtizedek múltán majd egy magyar srác /is/ olvassa?Ha most lát, biztos mosolyog, nem olyan embergyűlölő ő már!
Tegnap csodálatos tavaszi nap volt/senkinek sem annyira, mint nekem!/, remélem valaki csak rátapicskolt az Újra-gombra! Érkezik is a napsütés, gyors bundáskenyér-reggeli után indulok is. Csodásak a fények, hangulat van, minden másra ott a MasterCard!
Csupa harmat a fű, remek fotó lehetőség/eddig két dolog hiányzott ezekhez a képekhez: a fű és a harmat!/. Vágom is magam az árokba, ülök, majd fekszem. A mellettem elhaladó autókban vagy a józanságomat, vagy a mentális egészségemet kérdőjelezik meg. De lényegében mindez lényegtelen!

Lassan elérek az erdőig, az első nyiladékon balra be. Tél tépázta gúnyáját lassan vedli át az erdő, de minden rezdülésében ott van már az új élet. Cinkék szöszmötölnek a csak rájuk jellemző lankadatlan jókedvvel, egyre határozottabb madárdal száll fel a bokrok közül. Aki meg nem tud énekelni, mint például a fakopáncsok, más módon adja tudtára a világnak: párzókedvem van, társat keresek! Éles fénnyel terül szét a világosság, vele az élet a fák közt, szinte érezni, ahogy minden élő szívja magába az energiát! Épp guggolva fotózom a reggelt, amikor egy vaddisznó lép ki a nyiladékra. Ráemelem a gépet, erre őz lesz belőle. A fene ott egye, persze hogy nem hagyom ki, lelövöm /jó, csak a fotómasinával!/. Hiába guggolok terepszínben, észrevesz, bizalmatlanul inkább visszavált a fák közé.

Hiába lesem, eltűnt. Egymásba érnek a nyiladékokon a vadnyomok, lassan, csendben lépkedek, hátha... Valahol bak riaszt, messze, nem engem látott meg, tán más is járja a tavaszi erdőt. Odébb két holló tűnik fel, szokás szerint megnéznek maguknak, majd méltatlankodó hangon korrogva szállnak tovább. De jó lenne most egy komolyabb szarvasrudliba futni! De nem mozdul semmi. A túl korai kelés most bosszulja meg magát, elkap az álom, az egyre erősödő meleg csak még jobban rásegít. Ha elfeküdnék, simán elaludnék. A feltételes mód marad, én meg ballagok tovább.
Jókora tócsa állja utamat, a nyiladék, és mellette az erdő víz alatt, alig találok száraz helyet a lépteimnek. De egy pocsolya másra is jó, a bennük tükröződő fák kiváló fotóalanyok.

Lassan kiballagok az erdő szélére, az utolsó pillanatban veszek észre két őzet, amint az út mellől elugranak. Az erdő mellett jókora rét, pacsirta fűzi dalba mondanivalóját, amikor kiérek. Le is telepszem kicsit, szűnni nem akaró álmosságommal küzdök. Elpöfékelek egy koporsószeget, majd folytatom a sétám, tényleg elalszom, ha maradok. Az erdőszélen, kökénybokrok közt lapító hófoltot veszek észre, azonnal elkapom a fejem. Jujj!
Egy kis cserkészúton újra beváltok az erdőbe, még nem adtam fel szarvast fotózó szándékom. Ezt lenne jó egyeztetni a szarvasokkal, most sehol nincsenek.

Tavasz van, köztünk legyen szólva, épp ideje. Egyik csalhatatlan jeleként jókora boly tetején serénykedő hangyákat veszek észre, tatarozzák buzgón otthonukat. Az árokszélen már nyílik az odvas keltike, fehér és lila virágú tövei jókedvűen mosolyognak ki a tavalyi avarból. Rajtuk méhek döngenek. Tavasz van!! Fény meg jókedv, színek és illatok, szerelem és mindenféle jóság!

Lassan hazaérek, a reggeli útvonalamon fejezem be a sétát. És mint mindig, most is elcsodálkozom azon, mennyivel másabb képet mutat a világ hajnalban, mint a nap folyamán bármikor. A hajnal hangulata utolérhetetlen, van benne valami kézzel meg nem fogható, nem tapintható csoda /minden másra ott a MasterCard!/. Hogy mi is az? Nem tudom! Dehogynem! Hajolj közelebb, megsúgom!

Szarvasok nyomában-újratöltve.

Bakancsom húzom, mikor jóanyám megkérdi, merre megyek? Nem tudom. Tényleg nem tudom, soha nem tudom, merre lesz az arra. Majd eldől, menet közben, sosem tervezek útvonalat. Miért is tenném?
Az időjárás kezdi megemberelni magát, már vagy tucatszor előbújt a nap, egyenként fél percre. Nem vagyok ironikus, megtanultam örülni a picinek is! Már a műútról látom, a Rába felett süt a nap, hát akkor arra lesz az arra. Kissé lehangoló az erdő, késésben a kikelet, bár madárdal hívja, várja. Lépteimre cuppogva, szürcsögve felel az agyonázott talaj. Mindenütt hatalmas tócsák. Próbálnám a Rábát megközelíteni, ám bajos, utamat állja a víz. Merre menjek? Eszméletlen, gólyalábon kellene közlekedni! Ha körülményesen is-egy helyen vízben ugrálva, mint kerge primadonna!-, csak feljutok a töltésre. Bármerre nézek, víz és víz. Meg szarvasnyomok. Jó jel, ma szerencsém lesz!
Az ártér fái közt is áll a víz, már csak Matula bácsi hiányzik. A mentett oldali vetésen épp vikingek kelnek át hajóikon, vörös szakállukat lengeti a szél. Odébb Nemo kapitány Nautilusa bukkan fel.

Persze, ez most így vicces, de akik ebben a pillanatban is homokzsákokat pakolnak, hogy megvédjék értékeiket, nagyon nem nevetnének. Hihetetlen ez a tavasz!
A töltésen ballagok, nagyon nem is van merre menni, legfeljebb tényleg csak gólyalábon. A kanyarban mozgást veszek észre, ráemelem a gépet. Szarvasok! Délben, nyílt terepen? És valóban, békésen legelésznek a töltés oldalában. Fotózva, filmezve lopom a távolságot. Egyszerű a taktika, ha lent a fejük, lopakodom. A szelem jó, nem is vesznek észre, néznek olykor felém, de aztán nyugodtan fojtatják a legelészést. Négy fiatal bika, új agancsuk még a fülük közt. Szépek. Egész közel osonok, a nap is megkegyelmez, érzem, jók lesznek a képek.

A töltés oldalának oltalmában, görnyedve egyre csak közelítek, de hirtelen felkapják a fejüket, aztán spuri. Még filmezek, amikor hallom, egy motor közelít a töltésen. Fene vigye el, ez is jókor jár erre! Megáll mellettem, elnézést kér, nem vett észre. Most már mindegy, így is nagy szerencsém van. Motoros el, én fordulok is, minél előbb látni szeretném a képeket. Bár már sok szarvast láttam, mindig felvillanyoz a találkozás, most különösen, hogy fotózni is tudtam. Már csak egy valaki hiányzik a teljességhez!
Nem kell minduntalan a világot megváltani, hogy jól érezd magad. Néha elég egy ilyen kis semmi élmény. Vagy ez még sem semmi?

Húsvéti őzkergetés

Egyszerűen nem vagyok hajlandó az árokparton, itt-ott megbúvó, szemérmetlen hófoltokról tudomást venni. Nem törődöm velük, keresztülnézek rajtuk, hanyagolom őket, nem érdekelnek! Eldöntöttem, hogy TAVASZ van!
A naptár szerint az vagyon, a levegőben is érezni, a madarak is ezt dumálják, cinkék beszélik serényen, fakopáncsok dobolják faágakon, feketerigók viszik szárnyukon hírét, citromsármányok dalolják. Az erdő kissé nyúzott képet mutat, a nyiladékokon jókora víztócsák éktelenkednek, csupasz ágaikat bámulják bennük a fák.

Dacolva hóval, hideggel, földhöz lapulva még, de zölden bújnak már a tavalyi avarban az erdő lágyszárú lakói. Jobbára a szélekről veszik birtokukba az erdőt, a fák sűrűje közt még az enyészet az úr, hullott gallyak mindenütt, korhadó tuskók, vaddisznók tépázta avar.

Lassan ballagok, nyugalmam most gyógyszer, az elmúlt időszak stresszét kívánom magam mögött hagyni. A fény hiányával nem nagyon tudok kiegyezni, de nincs választásom. Az erdőszélen elpusztult róka tetemére bukkanok, lefotózom, de meg nem osztom. Nem túl derűs látvány. Egy bokrokkal, fákkal szegélyezett árok mellett visz utam, néhány terebélyes fehér nyár már anyányi barkát nevelt, csüngnek az ágakon, méhekre, beporzó rovarokra várva.

Ültetett akácos mellett visz utam, biztosra veszem, találkozom őzekkel. És lőn, a sorok közt fel is bukkan egy kis bak meg egy suta. Addig követem , míg nem sikerül lencsevégre kapni őket.

Valamivel odébb újabb bakot veszek észre, megnéz/ha egyáltalán lát ebben a terepszínben/, ballag tovább. Az előbbi módszert követve megyek mellette, a fasorok közt "lelövöm".

Kiérek egy egykori földútra, a túloldalán szintén őzek legelésznek a vetésen. Azonnal Winnetou-üzemmódba kapcsolok, sastoll a hajba, mokaszin megigazít, pár szó a szellemekhez, aztán cserkelek. Olyan jól sikerül, hogy a bokrok közt egy hullott őzagancsot találok. A fotókkal már nincs ekkora szerencsém, a bokrok takarásából nehéz, közelebb lopózva pedig lelepleződöm, őzeim elugranak. Továbbfejlesztett indián-verziót kell letöltenem.

Sebaj, megnézem még kedvenc folyómat. Ahogy felérek a töltésre, lövés csattan. Mi a fütyire vadásznak, tudtommal vége a szezonnak. Egy alakot veszek észre a töltésen, felém közeledik. Az én lelkiismeretem tiszta, nem rosszban sántikálok, nem fogok kitérni előle, bár a folyóról bölcsen lemondok. Utol is ér, megyünk egy darabon egymás mellett. Csak békésen sétál, a lövést ő is hallotta, ő sem érti. Győrből eljött ide, két híd közt sétál egyet. Jókora túra, de én megértem az indokát. Valóban jó itt kint, gond, baj elenyész. Szép napot kívánva válunk el.
Bár jó hónapot csúszik a tavasz, és vele az élet, madárdal van most bennem, kikelet illatú levegő, ígéret, jóság! Az őzagancsot a könyvespolcra helyezem. Mesélni fog majd, ahogy minden mese, minden pillanat, mit megélsz egyről beszél, élni jó! Élni szép!

Tavasz-kereső gondolatok.

Jókora, egyre gyarapodó létszámú közösség formálódik. Nem venni akarnak, nem is eladni, igazából világot megváltó közlendőjük sincs. Pusztán egy dolgot szeretnének: tavaszt. Teszem hozzá, jogosan! Ez olyanféle elvárható minimum. Mert hát mi is a tavasz? Öcsém, napsütés meg madárdal, feltűrt ingujj, szoknya, mosoly, ücsörgés egy parkban, zöld fű, meg kifogott és visszaengedett halak. Valami, amit nem tudsz megfogni, kézbe venni, bármennyire is szeretnénk olykor kézben tartani dolgokat, a tavaszt nem tapintod, ő tapint, ő fog, ő simogat, kívül meg belül. Időjárás-értő szakik szótárt igénylő magyarázatával már nem érjük be, engem sem igazán érdekel a meteorológus magyarázata. Ide nekem a tavaszt, de rögvest! Pofámba a napsütést!

Nem vagyok nagyigényű: szeretném végre látni az árnyékomat, és szeretném-bár ezt nem gondoltam volna soha-, ha végre megcsípne egy szúnyog! Ehelyett kólikás leszek a melankóliáktól, az ablakomra már odaragasztottam egy fotót, amin a felkelő nap van, és Ernest "fogj egy nagy halat, hogy legyen mire inni" Hemingway Tavaszi zuhatag című regényét vagyok csak hajlandó a kezembe venni.

A minap betértem a helyi "könyvtárba", egy csípős jaffára, hátha oldja a feszültséget. Rajtam kívül csak egy borostás, nyúzott képű figura képezett akadályt a vendéglátó egységben, kikönyökölt zakóban, félrecsúszott sapkában úgy illet a képbe, mint bálnavadász hajóra a versenyzongora. Jaffa kézbe, kérdés a csaposhoz: Emmegki? A csaposról tudni kell, 15 évig cukorrépát termesztett Minnesotában, ennek megfelelően hosszú szünetek és rövid mondatok jellemzik a verbalitását. 30 másodperces szemöldökfelhúzás előzte meg a minden igényt kielégítő választ: Mittudomén?
Majd én kiderítem, kíváncsi is vagyok, meg rá is érek.
-Leülhetek?
-Le.
-Elfogad egy kört?
-El.
-Aztán mi szél fújta?
-Hideg szél.
-Ki maga, hogy szólíthatom?
-Tavasz.
Arra még emlékszem, hogy körtére ittunk vegyigyümit, aztán filmszakadás...
Szóval, itt a tavasz, csak marhára fáj a feje, másnapos, absztrakt mintákat rókázik minden kerítés meg Behajtani tilos! tábla tövébe, önmagával meghasonlott hajnalokon sárga foltot vizel a hóba!
Ahogy most kinézek az ablakon, olyan érzés kerít hatalmába, mint az alagsori méterárú bolt eladóját, amikor valaki meggondolatlanul, ám a szükség kényszerítő hatalmától vezérelve belenagydolgozott a ventilátorba. Egyszerűen nem hiszem el! A madáretetőn hófolt vigyorog, és csak ázik az esőben.

Persze, adódott azért néhány nap, amikor az apostolok lován, vagy nyeregbe pattanva szétnézhettem, hol is tart a világ. Apám, szóljatok Noénak meg a fiainak, üssenek össze egy újabb bárkát, özön a víz! A Rába egyetlen nap alatt beszaladta a teljes árteret, a legelőn vadrucák úszkáltak, Eger mellől idevezényelt gátőrökkel vitattam meg a világ folyását. Olyan helyeken is víz áll, ahol az elmúlt 25 évben legfeljebb ha harmatot lehetett felfedezni, pocsolyát aligha. Erős a gyanúm, a békák egyre erősödő közössége hatékonyan volt képes szerelmi, szaporodási, géntovábbadási szándékát érvényesíteni, lévén, hogy számukra ezek az időszakos vizek jelentik a nászágyat.

Idővel persze normalizálódott a nem normális helyzet, a folyó is visszatért medrébe, kissé megrendezve ugyan a partot, helyenként több száz köbméter árteret vitt magával, fákkal, tokkal-vonóval. A visszamaradt pangó vizek is felszívódtak, a bennük rekedt halakkal együtt. A gátőrök is  visszatértek az ország keleti felébe. Az, hogy én egyre nagyobb szükségét érzem annak, hogy előrehaladott korom ellenére megtanuljak úszni, az idő egyik nagy kihívása, túlélési stratégia részét képezi. Bár Tamás barátom csónakot fabrikál, így részben megnyugodhatok.
A tavasz, mint általában a dolgok zöme, apró léptekkel lopakodik az elején /ez alól csak a szerelem kivétel, az ajtóstól ront/. Sétáim során kutatom, lesem, figyelem ezeket a jeleket, bizakodva, remélve, hogy....idén a reményt hó fedi be rendre.

Lesz tavasz, persze, hogy lesz, a résztvevők hiányában el nem maradhat, pöttyet csúszik, mi van akkor?? Annál szebb lesz, nem igaz? Hisz amire nagyon vágysz, vársz, felépíted magadban, okosan, mint mongol pásztor a jurta tetejére a parabolaantennát, az megérkezésével tisztább lesz, mint az öledbe hullt adomány. Küzdjünk meg a tavaszért, mindenért, küzdésben érik az ember, törve, bízva! Az az enyém teljesen, miért megvívtam magammal, és a világgal! Ha majd a kezemben tartom, és jogom lesz élvezni, minden pillanatát ennek tudatában élem és élvezem. Bekenem tejszínhabbal, és felfalom!

SZARHÁZIAK.

A kutya az ember legjobb barátja.
Mondja az ember.
Vajon a kutya mit mondana?

...mindenki valakié!

ki jobbra, ki balra,
ki kint, ki bent,
ki lent, ki fent,
ki ülve, ki állva,
ki törve, ki gyűjtve,
ki önmagát, ki önmaga által,
ki egyedül, ki párban,
ki gyáván, ki bátran,
...mindenki keres valamit!