RENDHAGYÓ PECA

  -Szevasz! Tamás vagyok.
 -Szevasz!
 -Hétfőn egy villám-horgászat?
 -Naná! Hányra?
 -Nyolc, fél kilenc.
 -Rendben.
 -Szevasz!
 -Szevasz!

  Valahogy így kell sallangmentesen lebeszélni egy horgászatot!
  
  Gyorsan elpereg a két nap, kisütünk pár túrós batyut meg fahéjas kiflit, és már hétfő is van. Míg arra várok, Tamás letegye a szolgálatot, és befusson, nagy duzzogva végignézem a napfelkeltét. Annyira belemerülök a fertelmes látványba, késve veszem észre az elém/jobban inkább mellém/ kiálló őzet, és mire rákapom a gépet, szökellve elinal. Mindez a házaktól méterekre.

   Befut Tamás, gyorsan átvedlik civilből horgásszá és már repül is a pözsó!
  Rendhagyó lesz a mai peca, menet közben megálmodtam, ma csak fotózom, nem kergetem a pikkelyes cimborákat. Ehhez minden adott is, ragyogóan süt a nap/míg el nem kezdünk horgászni/, a folyó gyönyörű, kristálytiszta, a bot boldogabbik végén Tamással pedig tuti a halfogás. Hamarosan be is jelent egy kapás, de mire odaérnék, hala lemarad. Lesz itt fotóalany, kérem. Addig is keresek magamnak más témát.

   Önfeledten kezdenék elmerülni a harmat fürösztötte növények, az ezerszínű őszbe öltözött táj képi világában, és megunhatatlan hangulatában, de a napsütés mára befejezte, seszínűre kormosodik az ég. A fütyibe! Sokáig nem dohoghatok, Tamás újabb kapást jelent be, veszem is magam a gazba. Pofásabb csukával kelt birokra, már előtte táncol, vicsorog a bestia, ám nincs nálunk halkiemelő eszköz, és annál jobban féltem a halat, mintsem hogy nekiálljak fotózni, gyors megoldást kell találni, mielőtt a partmenti növényzetbe  veszekedne. A bot már nem bírná komolyabb egészségkárosodás nélkül a hal súlyát, én veszem ki végül a zsinórnál fogva/bírja a 13-as fonott!/

   Szép, 44 centis krokodil fogott a Yo-zuri Crystal Minnow, tovább erősítve legendáját, melyet csukafognyom-patina is bizonyít a felszínén. Bizony, megfordult már néhány ordas pofában! Természetesen a hal visszakerül a folyóba, nőj nagyra és sokasodj, cimbora!
  Szívom a fogam a fényhiány miatt. Még így, párába burkoltan, vesztett ragyogásban is ezer színnel kacsingat az ősz. A Marcal, legyen szó bármely napszakról, évszakról, mindig gyönyörű, megunhatatlan báját újra és újra látni kell.

   Tamás próbálja a jobbnál jobb helyeket csukára váltani. Sok keszeget látni, szép sügerekre is bukkanunk, ám nem akarnak portréhoz állni. Én meg próbálom a tompává silányult fényeket és az ősz színvilágát közös nevezőre hozni, több-kevesebb sikerrel. Merengésemből barátom hívó szava térít vissza a valóságba. Utasításának megfelelően valahol alatta kell partot érjek, jó hallal küzd, rám vár a kiemelés ismét. Leveszekszem a vízig, a következő kép fogad:a horgász áll a parton, kezében a bot karikában, a zsinór pedig egy vízbe dőlt fa, és a körülötte lévő növényzet alá fut valahová. Patthelyzetnek tűnik, ám nem lennénk vadvízen edzett sporik, ha nem oldanánk meg. Átveszem a botot/a fenébe, tényleg darabos hal van a végén!/, Tamás pedig az akadékoskodó akadót próbálja eltávolítani. Jaj, de gyönyörű csuka a vendégünk! Ügyködésünket siker koronázza, szabadon a zsinór, ugrom is a Nikon-ért.

    55 centis, egészséges példány. Pöttyet vérzik, a wobbler hátsó horga a szivárványlemezek közt talált helyet magának. Ám kopoltyú felől megrázkódtatás nélkül sikerül eltávolítani. Még szeretném a visszaengedést megörökíteni, kérésemre Tamás eltávolít egy belógó fűszálat;hala pedig vehemensen kiugrik a kezéből, a következő pillanatban már a megakasztás helyére is ér. Sebaj! Azért tömören és velősen:fasza volt!
  Tamás két bottal készült, egyiket a csukáknak szánja, másik botját apró műcsontival szerelte, hamarosan ezzel sikerül kicsördítenie egy vörösszárnyú keszeget. És hogy mindezt véletlenül se a véletlen számlájára írjam, következőleg még egyet partra segít. Hja kérem, ha ehhez is így ért az úr!

   Október közepében járunk, néhány hajnalon megmutatta az időjárás, ő bizony ne lacafacázik, néhány növény mégis dacol, virágaival igenli az életet.

   Dél körül kicsit vékonyodik a felhőzet,oszlik a pára, így már bátrabban fókuszálhatok távolabb is. Egyházaskesző néhány háza és templomtornya integet a távolból, a folyó melletti réten pedig szalmabálák figyelik egykedvű közönnyel a tovacsordogáló időt.

   Lassan szűkre szabott időnk végére érünk, barátomat hívja a szülői kötelesség. Záróakkordként még kihív-ha nem is az öregebbjéből-egy karakteresen pökhendi sügeret kerékcserére.

    Visszaérünk a hídra. Könnyű felismerni a folyó két szakaszát, jelesül a híd alattit és felettit. A híd fölött ilyen:

    a híd alatt meg hattyúkat tartalmaz. Öt anyányi, ám még barna csuhás idei fióka szerencséltetett bennünket szüleivel. Ám ők egy másik blogbejegyzés tartalmát adták.
   

   Mióta ismerem, sok balesetet elszenvedett már ez a csodás víz. Komoly vegyi mérgezéseket, legutóbb pedig a vörösiszap hömpölygött végig rajta. Ám mindannyiszor életre kelt, mert úgy néz ki, a Marcal-és vele az a táj, melynek szerves része és alakítója is egyben-ÉLNI AKAR! CSAK REMÉLNI MEREM, HOGY AZ, AKI ELLESI NÉHÁNY TITKÁT, HA NEM IS ANNYIRA, MINT MONDJUK ÉN, DE LEGALÁBB NÉMILEG MAGÁÉNAK ÉRZI, ÉS VIGYÁZZA A TŐLE TELHETŐ MÓDON!
   Szomorúan nagyon olyan világot élünk, ahol az értékek sárba-kárba vesznek, és rájár a rúd mindarra, ami magát megvédeni nem képes! Így van ez sajnos a természettel is! Állítólag mi, emberek vagyunk a teremtés koronái! Ez felelősséget jelent. Meg kellene próbálni e szerint élni! Nem olyan nehéz az! Annál is inkább, mert a saját emberi jövőnk is veszélyben van! Vigyázzunk a holnapra!