GHOST FOREST

FOLYÓVIZI MULTITASKING

   Órát állítottunk-vagy előre, vagy hátra! Tudja bánat! Imigyen csak azt tudom, jókorán keltem, és amíg Tamásra várok, Bob Marley életét kutatom. Igen jó a Cartaphilus Kiadó Legendák élve vagy halva sorozata, Janis Joplin és Muddy Waters után Bob Marley lesz a harmadik. Szélesre tárva, mélybe nézve engedi a könyv az olvasót elmerülni nem csupán a zenész magánéletébe, de kora társadalmát, zenéjének hátterét is értő és érthető módon taglalja. Kiváló!
  Aztán csak befut horgász tettestársam, perdülünk is a jó irányba, a Marcal felé.
  Úgy döntünk, nem a sokak által látogatott, és bizony agyongyepált szakaszt vesszük tűz alá, hanem feljebb megyünk, tán a kevésbé terhelt szakaszon több lesz a hal. Pözsót nem ezekre az utakra tákolták össze, nagy duzzogva sétálunk egyet! Amióta magunkat ismerem, folyton sétálunk! Nem úgy, mint mások, előttünk is érkeztek már, és utánunk is jönnek. Ők nem sétálnak. Jó 20 perc, fél óra, míg felérünk, addig megvitatjuk, mi a jó az igényes rockzenében. Ilyet is ritkán hallanak a folyóparti füzek. 
   Kis híd szolgál a folyó felett, míg én megörökítem a tájat, Tamás már szerel.

   Aztán hanyag eleganciával, mindenfajta cifraságot mellőzve csak úgy a hídról leengedi a kis twistert, néhány kapás után egy pofásabb sügeret tornázik fel oda, ahová épeszű hal sose merészkedne. Tamás már csak ilyen innovatív figura.

  Én továbbra sem tudom megunni azt, amit nem tudok megunni. Szép ez a folyó, akárhogy is nézem!

    Végül csak összebarkácsolom a botom-a horgászbotom, jó!!! Magam maradok a wobblereknél, leballagok a híd alá, és rettenetesen magától értetődő egyszerűséggel, higgadtan céltudatos, ám ugyanakkor hidegvérűen laza eleganciával letartóztatok egy sügeret. Egy hat centis Rapala Husky Jerk volt ebben hathatós segítségemre.

   Mióta balsorsom fotómasinát tett a kezembe, bizony hasad a lelkem rendesen. Horgásszam, avagy fotózzam? Hál istennek, feltalálták ezt a multitasking izét, lehet egyszerre két dolgot is csinálni. Elméletileg azonos hatásfokkal. Elméletileg. Bár szerintem ez csak kis és nagydolog szintjén működik. Az a kettő megy együtt, sőt..! Egyik szemem a halat keresi, másik meg fókuszál, zoomol...

   Feljebb baktatunk, erre valóban nem jár ember. Igen csak karcsú most a folyó, bár rengeteg még a keszeg és az ivadék, rablót nem találunk. Ám ott még a legfelső, halat mindig adó rész. Bizalmam meghálálja, a kis Salmo Minnowt gyönyörűségesen letámadja egy kis bicska-csuka. Apám, felnőtteket megszégyenítő határozottsággal tolta a vizet!

   Van még egy érdeklődő, ki kétszer is ráúszik a wobblerre, aztán más valaki kis Kenart Hunterre fenekedik, de csak ütöget, meg nem ragad. Tamás válasza sem késik, elcsípi csukám ikertesóját, majd feljebb egy szebb domit. Én megint fotózom, Tamás meg fog. Halat, naná!

   Próbálok egyenlíteni, ám barátom felől hatalmas csobbanás. Mifenébe veszekedett ez az ember? Nem hala van-hál'istennek!-, vidrája! Tán fél órája állunk a parton, beszélgetve, zörögve, halakat fárasztva, a vidra meg erre ügyet sem vetve kettőnk közt kijött a túlparti nádasból. Na, ezért szeretem én annyira a vadvízi pecát. Persze, Lutra hamar észbe kapott, én nem is láthattam, minden esetre sajátságos. Itt jegyzem meg, a magam részéről egyáltalán nincs harag, sőt, örülök, hogy ilyen csodás állatokkal találkozhatom, annak ellenére, hogy konkurenciát jelentenek. Azt gondolom, a vidra is csak egyet jelent, a víz tartalmaz halakat! A kormoránt azonban már én sem szívelem!
    Visszasétálunk a híd felé, itt van egy fás, bokros rész, lesz ott hal! Míg megreggelizem, ma már harmadszor, Tamás letartóztat egy szép domolykót. Két falat közt vállalom a megörökítés hálátlan feladatát!

   Az én 8 centis wobbleremet egy alig nagyobb csuka követi egész a partig, pöffeszkedő önbizalommal. 
  Bár javában őszben járunk, szokatlanul meleg van. Rovarok röpködnek, párzó szitakötőket figyelek, béka ugrik el előlem a partról. Héé, október, hogy is van ez?

   Míg én a tájat, s vele a megunhatatlan szépségű ballagó időt fürkészem, Tamás valahol a gazban letartóztat 3 sügeret!Hja kérem, aki nem fotózik, az halat fog!
   Ráadásul szemtelenül. Egy általam kihagyott helyen elkap egy pofásabb csukát. Jól van, azért megmerítem neki. Halunk, mert hogy ilyen formán már közös, kisebb  ramazurit rendez, fárasztás közben szabályosan megkötözi magát, mélyre nyeli a hátsó horgot, a szabadon őgyelgő hasi horgot meg beleveri a hálóba. Nincs más megoldás, a hálóba akadt horgot levágjuk, a másikat pedig a kopoltyú felől távolítjuk el. Csukánk zordan néz, de nagyobb baja nem esett!

   Én csak dobálok, Tamás megint fáraszt. Mire odaérek, hala már hálóban. Méghozzá milyen hala! Gyönyörű csukát sikerült fognia, 56 centi, de ki nem szarja le a számokat! Csodás a hal! Ő újabb bizonyítéka a természet teremtő erejének! A fene sem gondola volna, nézve a vörösiszaptól terhessen hömpölygő folyót, hogy pár év múlva ilyen és hasonló halakat foghatunk majd itt! Nem is kell mondani, túl magyarázni, kattog a Nikon, a hal meg szabadul!

   Nem hiszek holmi törvényi szabályozásokban, papírra vetett korlátokban, rendeletekben. Egyetlen dologban hiszek, kissé utópisztikusan: víz és horgász, hal és horgász összetartozik! Tisztelet a víznek, amelyben horgászol, és tisztelet a halnak, amelyre horgászol! Semmi, de semmi ebben a büdös életben megváltozni nem fog, míg ez a fajta érzés felül nem kerekedik a haszonelvűségen! A víz, melynek partjára lépsz, a tiéd! De nem birtokló tulajdonos vagy, hanem felelős gazda! A holnapot kölcsönbe kaptuk, meg kell őriznünk tisztaságát és gazdagságát! Hatalmas vagyon van a birtokunkban, és csak rajtunk áll, ebből mennyit adunk tovább az utánunk következőknek! Nekem ne bürokraták mondják meg, mit és hogyan, merre és mikor! Én tudom! És nem tanított erre más, mint a folyó, a halak, a szél, a vörösbe bukó nap, a fák, a madarak, a tovaballagó, mesélő idő!

   





 

KIMENTEM AZ UDVARRA ELSZÍVNI EGY CIGIT...

AZ ÉN OKTÓBER 23.-ÁM!

   Valami csoda folytán 5-ig húztam a lóbőrt, nem is értem! Erre fel, vagy épp ezért gyorsan-hamar elugrom Tibetbe. Otthonosan. Ágyban. Hogy ez miként lehetséges? Hát a könyvek, haver! Egyszerű a képlet, csak felütöd, és máris utazhatsz, még időben is, nem csupán térben. Ja, most épp Tibetbe, miért ne? Tegnap még Japánban voltam, de nem törpefát metszeni, még csak nem is cseresznyevirág szirmok lepte utakon sétálni. Natsuo Kirino Japánja nem jing meg jang, ellenben csit meg csatt! Húsbavág. Kontrasztként választottam Alexandra David-Néel Az öt bölcsesség lámája című regényét, mely az első, amit tibeti láma írt. A nyugati világnak. Én nyugati vagyok? Mert hogy keleti má' voltam, vagyis még vagyok az! Áá, ki igazodik ki itt? Menjünk inkább fotózni egyet!
   Tegnap annyira nekem valóan ködös volt a reggel, ma meg a sötétség leplébe bújva szél lengedez. Ebből köd nehezen lesz! A menetrend az unalomig egyezik, vörösre színeződött égalja vár...

   a lucernatáblán meg egy őz. A 300 mm megmutatja, hogy bak, és látom, hogy lát. Pediglen messze van. Nekem. Hál'istennek, nem borzolja az idegeimet, elugrik hamar. Beköszönt a kötelező holló is, korrog valamerre. Mi lesz velem, ha beleunok ebbe? Őzek, hollók, napfelkelte, harmattól csillogó növények! Nem tudom, mi lesz velem, ha megunom. Gyűjtök ólomkatonát? Óh, már tudom! Veszek egy okostelcsit, aztán bűvölöm naphosszat! De míg meg nem unom, marad ez! Jobb híján!
   Óvatosan osonok a töltésen, tegnap is voltak kint őzek délután a mentett oldali vetésen. De ez már csak úgy van, amennyiben számítok rá, nem kapom! Mármint az élményt! Az nem olyan ám, hogy előveszed a kalapból! Az csak úgy eléd toppan, haver! Szó sem lehet késztetésről, erőszakról. Lépegetsz, nézel, aztán csak Nicsak! A természet egy nagy porond, de nem te vagy az előadás rendezője! Vendég lehetsz, szemlélődő, legfeljebb picit rásegíthetsz a dolgok pozitív irányba történő alakulására. Sosincs projekt a fejemben, majd jön az! Lehalkítom magam belül, mert hiszem, a külső ingerek így hamarább találnak rám. Belém! Felém! Ahogy forgolódik alattam e sárgolyó, pont a töltés felett kél a nap. Nézd, mit művel a harmatos fűben?

   Fekszem a töltés oldalában, csak most ne jöjjön senki! Úgy nézek ki egyből, mint egy betequilázott kijáró disznó! És? Nem ötórai teára vagyok hivatalos egy angol úri lakba! Ha kell, anyagi valómban azonosulok. Egyszer még úgy járok, rám köszön egy vaddisznó!
   Annyira élesen ragyoga pofámba a nap, alig látok. Ha ki is jön elém valami, vagy meg se nem látom, vagy ha igen, lefotózni nem sikerül. Inkább fordulok, lássuk, mit rejt az erdő. Alig lépek kettőt/ vagy hármat, pardon, nem számoltam!/, kivált a mentett oldali erdőből egy szarvastehén. Ácsi! Legalább várd meg, míg állványra aplikálom N-t! Ennek aztán beszélhetek, kénytelen vagyok Piszkos Harry-módra, szinte csípőből lőni!

   Azért három lövésből kettőre úgy ahogy jó vagyok! De tehén egyedül? Várok, hátha követi a borja, vagy a kolléganői. Finom is lenne, ha kijönne elém egy nagy-nagy rudli! Jön a bánatot! Ellenkezőleg, motorfűrész szólal meg a fák közt. Aha, előlük lépett el ez a tehén. Pedig arra mennék, merre szól a fűrész! Legyen!
   Bokáig sűrűsödött már a lehullott lomb a nyiladékon. A fent maradt lomb közt bújócskát játszik a nap. Csak oda nem süt, ahová kéne! Komoly súlyú tintagombák pöffeszkednek az erdei út közepén, árnyékban. Lefekszem hozzájuk, majd az állvány nyújtotta biztonsággal próbálom, de sehogy nem tetszik. Közben hangoskodik a fűrész, morgása töri a csendet. Bennem is. Megyek is. Tibetbe.