Horgászat az irodalomban (21.)

 Neil Gaiman: Amerikai istenek

 

-Szokott lékhorgászni, Ainsel úr?

-Soha.

-A férfiember legjobb szórakozása. Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben.

 

 

HORGÁSZAT AZ IRODALOMBAN (20.)

 Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

Szörny lakik a Holt-Tiszában: ennek fele se tréfa. Béla bácsi fenekezett éppen, ami mostanában tilos, de másképp nem lehet boldogulni, és Béla bácsi a hasának horgászik, nem az a sportos-bajnok típus, aki vissza is dobná akár a végén, hanem szereti megenni. Berántotta az öreget valami hatalmas csuka, ami tényleg termetes lehetett, ha ekkorát lódított az öregen. Azt beszélik, olyan mérges volt Béla bácsi,hogy azonnal elindult hazafelé, igen mókás volt, ahogy a népek a telepi kocsma előtt ülve látták kilógni a méteres hínárt a gumicsizmájából. Jót nevettünk anyuval ezen. Pórul járt az öreg, nem tagadom, de azért még nem lesz lokneszi szörny a Holt-Tiszában.

HORGÁSZAT AZ IRODALOMBAN /19/

 Grecsó Krisztián: Isten hozott

Avarka bácsi például azt lesi, kik használják a régi horgászhelyét a Lándor-tavon, kik járnak oda kifogni az ő büszke sügéreit, satnya keszegeit, nem szólva a pödrött bajszú csukákról, amik akár aggódó, felelős főmagyarok is lehetnének, olyan kackiásan áll tátogó szájuk fölött a bajusz.

Miután Dezső végképp kitollászkodta magát, végre rátért, hogy Avarka Pista bácsi szelleme azt mesélte, megleste horgászat közben Számfira Lászlót. A tanár úr, hiába, hogy tanult ember, engedély nélkül igyekszik lefölözni a zsíros falatokat, pucér orvhorgász, ráadásul becsvágyó is. Avarka Pista bácsi szerint, ha küzd, látszik Számfira Laci arcán a kivagyiság. A falu első tanárának nem elég az a szokásos háromkilós, neki tizenakárhány kilós csuka kell. Kellene. A remény halvány somolygása ült Számfira arcára, amikor az ólom alá odaakasztott egy kéttenyérnyi kecskebékát. Nem olyan szokásos apróvarangyot, horogra valót, amilyet mindenki más szokott, hanem egy vadállatot, egy sárgadinnyényi, szuszogó szörnyet. Még a szeme alatt is megfeszült az izom, mikor belódította a csali hatalmas terhét a vízbe.

HORGÁSZAT AZ IRODALOMBAN (18)

 Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása

Órákat üldögéltek így kettesben, hang nélkül, Pesta Misi nem produkálta magát, ott!, mutatta néha, legtöbbször halat se fogtak, Bérlemény kapott gumicsizmát, viharkabátot, messziről olyan volt, mint bárki más. Jót tett neki a csönd, de nem hatódott meg a keviektől, tette, ami egy utazó dolga - jönni, menni, kvartélyt szerezni, hajó - és vonatmenetrendekhez igazodni. Megtanulta, hogy a szárcsa hal ízű, hogy a paptetű az egy kis hal, hogy mi a villantó, hogy süllőzéshez botot felszerelni Mike Pista tud legjobban, hogy a "kuttyogatás" állítólag a harcsa nemi ingereire hat, hogy a tavi ponty olyan buta, hogy elegendő a vasladik hangját utánozni, már be is kapta a horgot, mert úgy megszokta, hogy a halgazdaságban vasladikból hajigálják be a tápot, tudta, hogy a híd alatt hol csapott az óriásharcsa a libák közé, csak úgy forrt a víz, volt vagy ötven kiló, nevet is adtak neki, de soha nem mondták ki a nevét, respektből, Bérleménynek is húzódkodva mondták el, Csukás Vilinek hívták, becézték (Dzsugasvili, azaz Sztálin nyomán), tehát nem is tiszteletből, hanem félelemből nem mondták ki a nevet, legföljebb, hogy "itt járt a Vili", "látták Vilit lent a Rózsaszigetnél", magukhoz húzták így a rémet, a rettenetet, amely akkor minden pillanatukra, lélegzetvételükre ráült, antropomorfizálták Sztálint, és reálisan reménykedhettek, hogy egyszer kifogják majd, voltak is följelentések, kihallgatások, de hát, mondták bent, hogyan is lehetne egy harcsát csukásnak nevezni, s minthogy a rendőrök is gyakorló horgászok voltak, elsimult az ügy.

 

 

HORGÁSZAT AZ IRODALOMBAN (17)

 ESTERHÁZY PÉTER: HAhN-HAHN GRÓFNŐ PILLANTÁSA

Arra a kérdésre tehát, hogy mi szinte a legnagyobb élmény, amelyet hazai vizeink nyújthatnak, a válasz így hangzik: egy többkilós nyurgaponty kifárasztása 30-35-ös zsineggel, peremfutó orsóval.

 

HORGÁSZAT AZ IRODALOMBAN (16)

 ESTERHÁZY PÉTER: HAHN-HAHN GRÓFNŐ PILLANTÁSA

 

Ami igaz, igaz, az Al-Duna sokkal több és nagyobb hallal dicsekedhet, mint a Felső-Duna -szakaszok. A viza a 200 kilót is elérheti ott. Porcos vérteshalak, acipenserek ezek, ikrájuk fekete, amiből pazar kaviár készíthető. Kistestvére a kecsege. (Vigyázat! Nincs pikkelye!)Az örvénylő, rohanó vízben azonban különleges halászati módszerekre van szükség, apáról fiúra száll a veszélyes mélyvizek, a jó halászhelyek, a halak szokásainak ismerete. Az ilyen ember tudja, hogy a kecsege farokúszójának felső íve nagyobb az alsónál, a cápáéhoz hasonlít, ezért helyesen tesszük, ha rongyba burkolt kézzel nyúlunk hozzá. Az üres parton kutyák vonítanak. 

KI KORÁN KEL...

 Előre megfontolt szándékkal nagyon hajnalra állítom a telefonom, magam is meglepődöm, hogy fel is tudok kelni. Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyve nem engedett aludni, a tervezett időpont enyhén szólva is eltolódott. Kávé, cigi, csak hogy beinduljon a szervezet, valamit dobok későbbre a lovaknak, szemlélem az eget, eső nem várható. Meg voltam róla győződve, hogy igen korai vagyok, de valaki már fát vág az utcánkban, hiába, a falusi élet utolérhetetlen romantikája nem nézi az órát.

Nem variálom túl, egy közelben található helyre igyekszem. És most nem a távolság dönti a mérleg nyelvét oda, hanem a halfogás esélye. Számos helyet megvallattam a napokban, de nem adtak halat, ezen a pályán viszont süllő, balin, domolykó és harcsa is volt az elmúlt két hétben. Bár a horgász igyekeznék, a fotós kerekedik felül, élénk színű felhőpamatok ringnak a hajnali égbolton. Bizonyára van szépen kiejthető tudományos nevük ezeknek a felhőknek, és közérthető magyarázat a kialakulásukra és a színükre, de most hagyjuk a tudományt, csak szemlélődjünk. 

Mire a partra érek,a felhők színe megkopik, szemem inkább a vizet nézi, a benne lakó és csak rám váró pikkelyesek után kutatok. Erősen balin sújtotta a pálya, szájszélt rágva várom, mikor töri át a bársonyos vízfelszínt a szétriadó küszöket űző, a víz fölé is kiugró balin. Zseniális a reggel, itt most valaminek lennie kell! Az első fél óra tökéletesen néma és eseménytelen. Már kezdenék opcióként a körömrágásra tekinteni, amikor jókora paduc csobban előttem. A békés halak mozgása mindig jó jel, mutatja is magát az előbbi kollégája, majd a kelő nap első, vízfelszínt is érintő sugaraiban egy jókora tőponty veti magát a felszínre. Bár én pontyra nem horgászom, ha hátralévő életemben ilyen halat nem fogok, se bánom, azért a látvány megdobbantja kérgesedő, öreg szívem.

5 előtt pár perccel a kavargó, örvénylő vízben elcsattan az első rablás. Savage Gear Twitch Minnow van a kapocsban, szűz még a drága, de ha tudta volna, ma mi vár rá, inkább könyörgött volna a dobozban maradásért. A rablást követő talán második-harmadik dobásomra a kivétel előtti pillanatban öblösre tátott szájjal ront egy nagy balin. Jól ismerem ezt a szokásukat, számos alkalommal kaptam már infarktust a lábam előtt csalira ugró haltól, de természetesen így is szorítani kell pillanatra a záróizmomat. Halam jó, nagyon jó, felszínre kényszerítve eddigi horgászataim talán legnagyobbjának tippelem. Birkózunk, már nyerésben érzem magam, de az égiek (vagy víziek) másként döntenek, halam váratlanul leakad. Tényleg nem vagyok az a szentségelős fajta, halk szisszenéssel túl is teszem magam a történteken. Valamit jól csináltam, hogy egy ilyen hal birokra kelt velem, avattam egy eddig érintetlen csalit, a folyó iránti alázatom és mélységes tiszteletem pedig csak tovább mélyült. 

Gyorsan leellenőrzöm a felszerelést, minden rendben találtatik, hintem is a következő dobást. Kapás a jutalmam, de nem akad, újra ugyanoda helyezem a csalit, elemi erejű kapás a jutalmam, halam meg is akad. Van súly, és van önbizalma, a várt balin helyett egy derék domolykó bukkan fel előttem. Sikerül szákba is terelnem, csórikámnak a farokúszója erősen sérült, hiányos, de különben szép, erőtől duzzadó hal.

Pár napja fogtam itt egy nagyobbat, de ő nem akart a közösségi médiában szerepelni, fotózás előtt vissza ugrott a vízbe. Nehéz pályán horgászom, az apadó vízzel kissé már kényelmesebbé vált a part, de horgásztam itt 20-25 centivel magasabb vízállásnál is, lábujjal kapaszkodtam a part egyenetlenségeibe. Nehéz ilyen helyeken egyedül fotózni, hisz a hal, főként a domolykó nem fogja megvárni, míg előkotrom a gépem. Mindig kéznél van, de most is objektívet kell cserélnem, fent hagytam a nagytelét. Sikerrel megoldom, halat úszhat is. 

Következő dobásra újra kapás és meg is akad, nekem a Rábán ez bizony kisebb fajta csoda. Valamivel karcsúbb domolykót terelek sikeresen szákba, ő sem sértetlen, csúnya seb éktelenkedik az oldalán.

 

Elengedem, közben alattam durranós rablás, métereket szaladnak a küszök a felszínen. Harcban megedződött wobblerem már hiába keres újabb ellenfelet, ennyi volt, elhallgat a felszín, nincs több kapás. Alig negyed óra volt az egész, számos rablás mellett jutott három kapás, kettő hal kézbe is került. Ugyanezen furcsaságot tapasztalom késő délutánonként, hét óráig forr a víz, repkednek a balinok a levegőbe, aztán szinte egy csapásra véget ér a háború. Nem dobálom túl a vizet, nincs nálam rezesbanda, hogy a hanguk elijessze a halakat. Szerintem valami a fényviszonyokkal és a víz áttetszőségével lesz kapcsolatban, de ez csak tipp.

Hallgatom még a vadgerléket, jégmadár repül el előttem, mélyen magamba szívom a folyó és partjának illatát. Kár azért a jó balinért, de nem engedem meg magamnak, hogy hiányérzetem legyen. Sőt, inkább érzek megtiszteltetést, hogy a folyó, még ha ilyen módon is, de megajándékozott.