Az élet nagyszerűségére nincs magyarázat. Senki nem mellékel hozzá útmutatót. Akad néhány kiválasztott, aki segíthet utat keresni, de alapvetően a saját utadat neked magadnak kell megtalálnod. Az első lépéseket mindig magadban kell megtenned. Önmagad felé.
A dolgok egyszerűek, a bonyolultság vermét mi magunk ássuk-sokszor épp magunknak.
Kizárólag a szeretet az, ami jó útra visz, legyen az az út bármilyen, tartson bármerre. A szeretet nem kivételes képesség. Mindenkiben benne lakik. Amennyiben jó úton teszed első lépéseid, megkapod a másik embert, aki a benned lakozó szeretetet neked adja. Szükséged van rá. Hogy adni tudj te is. A szeretet adományozó adomány.
A szeretet, a benned lakozó jóság az ÉLET! Aki megfeledkezik a szeretetről, megfeledkezik az életről, képtelen lesz adni, és így kapni is képtelen lesz.
Minden nap adj magadnak öt percet arra, hogy része legyél az élet nagyszerűségének. Állj meg öt percre, és nézz-magadba, vedd kezedbe a benned lakozó jót, és köszönd meg a legnagyszerűbb dolgot a világon-KÖSZÖND MEG AZ ÉLETET!
JUJUJJJ! Elaludtam, háromnegyed öt! Pattanj, te rest test! Multitasking üzemmód:egyszerre kávékortyolás, kisdolog, reggelire nincs idő, gyors szendvics (áldassék a te neved, lord Sandwich!), aztán spuri, pirul az ég alja! A nap, mint valami vörös szmájli-fej, pont az erdő fái fölé bukik. Az elmúlt két nap hajnalai varázslatosak voltak, gyönyörködtem is bennük rabmadár-lelkülettel a munkahelyre igyekvő busz ablakából. Most meg faltól falig felhők takarják az eget, szmájli-fej is beléjük szalad. Áááá!
A szokásos hangeffektekkel ébred a világ, fácán kakatol, őzbak riaszt, madarak koncerteznek, az ártéri erdőből tücsökmadár szól. Nem, nem a kis rovarnak nőtt szárnya, de még csak nem is biológiai csoda történt. Őt így hívják, merthogy úgy dalol, mint ahogy zenés kedvű rovarunk. Hogy fér egy ekkora madárba ekkora hang? Hallgatom, közben mélyeket szimatolok a kaszált fű illatából. Feneséges!
Messziről nézve a legszebb japán harcművészeti bemutatóba bonyolódom, közelharcba kerülve sötét lelkületű vérszívókkal. Magasröptű irodalmon kupálódott szótáramat a Veretes szitokszavak fejezetnél felütve, verbálisan is próbálok hatni rájuk, hasztalan. Pedig a lóval való együttélés szépségei mellé felsorakoztatom a jó édes muter hetéraként való boldogulásának vízióját! Taktikát váltva a lelkükre próbálok beszélni: Hékás, én ember vagyok, a teremtés koronája, hogy jöttök ti ahhoz, gyarló ízeltlábúak, hogy véremet vegyétek! Minden ékesszólásomat bevetem, a vegetáriánus létforma előnyeit ecsetelve kísérlem meg védeni vörösvérsejtjeimet! Ennyire tán még senki nem próbált meg reklámot csinálni a lucernacsírának! Csába, ez már szinte fájt! Szúnyogtetemeken gázolok keresztül, a saját véremtől vagyok iszamos, homlokom a legszebb kamaszkori pattanásos éveim domborzatát idézi. Hiába, falra hányt borsó, a nyelvgyökömet ért radikális támadás végképp futamodásra késztet. Az biztos, legközelebb a fecskéket támogatom adóm egy százalékával! Csoda, hogy zsigerből nem vagyok hajlandó vámpírkönyvet a kezembe venni? Bár a Rába töltésén kerekezve-nem, egyáltalán nem a szúnyogok elől menekülök, dehogy!-megidézem Lugosi Béla bácsi alakját, az amúgy szolid természetű aktort, ahogy fekete köpenyét széttárva reámosolyog áldozatára, Transsylvania ködben borongó hegyei közt! Jaj!
Amúgy a szúnyogfelhőn túl és kívül varázslatos a reggel, állhatatos szűzleányok erényét és eltökéltségét pillanatok alatt leromboló illat lengi be a léget! Afrodiziákumot kotyvaszt a reggel!
A valóságba visszatérve őzbakot lesek, ahogy a töltésről elugorva hasig vágtat egy lucernatáblában. Sokáig merengeni azonban nem lehet, újabb és újabb radikális szúnyogcsoportok fedeznek fel maguknak. Ne kérdezd, miért nincs nálam riasztóspray! Nincs, és kész! Egyszerűen nem szeretem!
A töltésről egy földút visz a műútra (milyen találó is a magyar nyelv, műút visz a művilágba!), előbb csak pocsolyákat kerülgetve kerekezek rajt, utóbb már majdnem dagonyázom is egyben. Azért csak kijutok valahogy! Közben persze óvatlanul megzavarok egy őzet. Mostanában úgy viselkedem kint a természetben, mint egy benarkózott rezesbanda! Megyek, se hall-se lát!
Az út mellett kényszerből parlagon hagyott jókora tábla, áll rajt még a víz, a vízben meg elárvult szénabálák, még tavalyról. Lefotózom. Kerékpár hanyagul az út szélére vetve, lépnék közelebb, a szénabálák közül hatalmas robajjal felröppen..vagy ötven tőkés réce! Erre sem számítottam. Pont itt, pont ennyi? Igaz, a mérhetetlen csapadék kissé átrendezte az ökológiai fülkéket (tudományosan nish, de ezt most hagyjuk), nem is olyan rég ugyanígy az erdő közepéről szálltak fel vadkacsák, egy jókora időszakos (?) vízzel borított részről. Ha jól hallottam (bár a forrás nem hiteles!), a vízilovak is azt fontolgatják, körülnéznek a mérsékelt éghajlaton. Vadrécék méltatlankodva el, én meg belegázolok a talajt összefüggően borító boglárkák sárga tömegébe.
Van az iszákomban egy szendvics, előkotrom. Mennyei, így és itt! Reggeliztél már virágok közt ücsörögve, hajnali kakukkszóban, úgy, hogy közben szúnyogok téged reggeliznek. Öcsém, ilyen nincs ám a Mastercard nyújtotta élvezetek listáján!! A mellettem elhaladó autósok továbbra is joggal vonják kétségbe szellemi beszámíthatóságomat, de lesz..om!
Újólag nyeregbe pattannék, amikor a töltés felől furiságot veszek észre, olyan, mintha füst szállna fel. Ha nem láttam volna legutóbb ezt az érdekességet, most bizony heves fejvakarásba kezdenék (amit amúgy a szúnyogmarások okozta kellemetlen bizsergés enyhítésére szakadatlan megteszek!). A töltés oldalában virágzanak a pázsitfűfélék, és akármilyen enyhe szél is kerekedik, füstként száll róluk a pollen! Eszméletlen látvány, magam is csak pár napja láttam először! (Egyébként itt jegyzem meg, az életünk legyen máá olyan, hogy rendre először megtett dolgok forduljanak benne elő, ettől lesz tartalmas!) Szinte a semmiből enyhe szél kerekedik, összekocogtatva az eddig néma mélaságban csüngő rezgőnyár leveleket. Szeretem ezt a hangot, ahogy a szél beszélget a falevelekkel. Messziről, mélyről hozott titkokat osztanak meg egymással. A szellő végigszalad a közelemben lévő kaszálón, hatalmas pollenfelleget kavarva. Tudom, a pollenre allergiások ilyenkor legszívesebben a Holdra lőnék magukat, de látványnak nem utolsó, szinte füstöl a rét, bámulatos!
Amilyen hirtelenséggel megszületett, úgy el is tűnik a hajnali szellő, gurulok tovább.
Odébb bolygatott talaj, rajta jellegzetes növénytársulás, pipacs, szarkaláb, pipitér, kamilla. Leparkolok (értsd: hanyagul az út szélére vetem a kerékpárom), és tűz alá veszem a növényeket. Egy szarkalábon káposztalepke wellnesszel, bár engem a látszólagos képzavar sem zavar.
Ücsörgöm kicsit, majd folytatom, amit folyton teszek, megyek. Két mezei nyúl bújik az árokparton, lefékezem mellettük, de jó is lesz uccsó képnek. Ám nyulaim másként gondolják, ha nem is nyakba szedett lábbal, de mindenképpen határozottam odébbállnak. Jól van, na, nem haragszom!
Sokszor és sokat elmerengek azon, vajon mi lesz 10 vagy 20 év múlva. Nem velem, az már eldőlt! Azzal a tájjal, amelyet ennyire magaménak érzek és szeretek! Tudod, szeretném, ha igazából nem változna semmi!Nem vizionálok füstölgő gyárkéményeket a rezgőnyárfák helyére, vagy mágneses magasvasutat a búzatáblák fölé. De szeretném, nagyon, és joggal, hogy minden hajnal ilyen illatos, madárdalos legyen, maradjon. Nem csak és kizárólag magam miatt, miattatok is, holnap-emberek! Nem szabad, bűn mindezt elveszíteni, veszni hagyni, elkótyavetyélni valamifajta gazdasági haszonért, pénzért, nyereségért! NEM SZABAD! Csak akkor maradhatunk meg embernek, ha az életet, annak sokszínűségét (és sokszagúságát) képesek leszünk megőrizni! Lehet, hogy gyarmatosíthatunk más égitesteket, de akkor is ez a hazánk! A Föld! Örökre!
Hajnali öt óra van, hallom a nekem épített ház harangjait. Ez az ember meg megint itt van. Hihetetlen a pali, látom rajta, hogy álmos, simán tudna aludni még, de nem, ő már a töltésen a piros biciklijével, meg a fényképezőgépével. Gyakran látom, és megmondom őszintén, kedvelem. Bár tudom, nem hisz bennem, de néha közelebb érzem magamhoz az ilyeneket, mint azokat, akik ájtatosan ülnek a nekem épített ház padjaiban. Látom, mekkora szeretettel lesi, figyeli teremtményeimet, tetszik neki a munkám. Bár ha megkérdezném, evolúciót, törzsfejlődést, Darwint emlegetne... Néha jó lenne szóba állni vele, főleg ilyenkor, unatkozom kissé. De nézzük, mit is csinál megint ez a félnótás. Mindig ezt csinálja, megáll, és csak néz! A felhőket, keresi a felkelő napot, hatalmasakat szimatol a levegőbe, aztán mindig mosolyog, lehajol, nézi a virágokat, néz közel, és les távol. Őzek vannak a töltés oldalában, nem veszi észre őket (a sok olvasástól-mert ha nem kint csatangol a lelkem, olvas, mint valami megszállott!-kissé vaksi lett távolra), csak mikor elugranak. Azért csak próbálkozik azzal a masinával, ahogy nézem, sikertelenül. De egyáltalán nem bosszankodik-ezt különösen díjazom benne-, eztet a nagy nyugalmat! Továbbkerekezik. Már vártam, mikor áll meg, mindig így van, öt méterenként képes megállni, lát valamit. Beleül a fűbe, pedig a harmattól csatakos. Á, ilyenkor nem is figyel másra.
Aztán csak megy tovább, két percet. Megáll, megint szimatol. Mi a jó fenét? (bocsánat! egész rászoktam az illetlenségre, emberi teremtményeimtől folyton ezt hallom!) A frissen kaszált füvet szimatolja, mosolyogva, mármár áhítatosan. Na, ilyenkor közel van hozzám, még ha nem is érzi! Megint fényképez, mindent, pipacsot, szénabálát. Ennek a palinak minden tetszik, bírom!
Most meg mire készül? Ja, csak a szokásos, lefekszik a harmatos fűbe, úgy fotóz. Bolond!
Most meg csak guggol a töltés tetején, és szokásához híven néz körbe! Valakivel beszélget, magában, na jó, most nem zavarom!
Na végre, újra nyeregbe száll. Ááá, két perc, megint meglátott valamit. Ezerszer elment már itt, meg másfelé, jóformán látott már mindent, ismeri ától cettig, mégis úgy csodálkozik rá a dolgokra, mintha először látná. Jaj, de szívesen szóba állnék vele! Tudom, sok ilyen ember él a földön, vannak nála még különlegesebbek is, sokan. Ilyenkor hiszek magamban, ha látom őket!
Belenézek kicsit a fejébe. Néha megemlít engem is. Bár nem jár templomba, meg sincs keresztelve, nem imádkozik hozzám, mégis, valahogy közel érzem magamhoz. Ahogy ő is közel érez magához engem, tudom! Szereti és tiszteli az életet! Azt hiszem, vigyázni fogok rá, van egy álma, egy nagy álma, segítek neki valóra váltani. Unalmamban épp itt az ideje, hogy tegyek valami jót!
Csendes eső csepereg /Rózsa Sándor kesereg/, de eressze fejét búra betyár, lóra pattanok /na, jó szamárra, drótszamárra/, erdőszélen gazba rejtem, az apostolok lovára váltok. Csend van, még, szél se rebben, lépek lassan, csendben a csendben. Bogáncs bókol a nyiladék szélén, rajta méhek, szorgalom helyett szorosan bújva, dermedten ébredeznek, itt tölthették az éjszakát, mert repülni nem látok egyet sem. Odébb galagonyalepkék ugyanezen szálláson, ők sem hajlandóak még mozdulni sem.
Csupa csapa a nyiladék, szarvasok, őzek, disznók korzóztak előttem, tán megszán ma az erdő, és kilép valaki elém. Kilépett, bár nem erre számítottam. Egy keresztnyiladékon állok, szamócaillatban, mikor valami közelít egy fenyves felől. A valamiből valaki lesz, kerékpáros érkezik, lekezelünk, kollégáit keresi, a nyiladékokon összegyűlt vizet kellene leereszteniük, de a kollégák sehol. Arra akartam menni, amerre végül elkerekezik, így módosítom eredeti tervem.
A bezárult erdő, így felhő alatt is szép, nekem nem komor, nem sötét, inkább titokzatos, sejtelmes.
Csend van, olyan kakukkszavas, gerlebúgásos, néha fácán rikolt, poszáta dalol, bár nem túl nagy hévvel. Őz ugrik el egy tarvágáson, nem riaszt, talán suta volt, gidája lehet egy galagonyabokor alatt rejtezik. Mindenfelé vaddisznótúrások, sok helyütt a nyiladékot is felszabdalták. Gondolom, most a sűrűben pihenik esti, éjszakai randalírozásuk fáradalmait. Továbbra is szemetel az eső, hozzá szél kerekedik, de nem bántó most egyik sem. Gyakran megállok amúgy sem sietős sétámban, két percre, ötre, tízre. Fülelek, kémlelem a sűrűt, hátha.... Semmi nem mozdul. Szajkó riaszt, aztán megint csend. Bennem is. Bámulom a fákat, a tölgyek mennyivel elegánsabbak, finomabb képűek a cserfáknál. Kis tisztásokon virágok színesednek, legyezőfű, harangvirág, margaréta, orbáncfű.
Kiérek az erdő szélére, pöffentek egyet. /Jó, tudom, nem kellene!/
Újra beváltok a fák közé, az oszlopnyi csertölgyek alján gyertyánbokrok figyelnek. Ágvégeiken friss hajtások, üde levelek. Napsütésben szebb képeket lehetne csinálni, a szél is folyton ellöki előlem őket.
Kedvenc cserkészutam mellett tarvágás, isteni illata van a frissen vágott fáknak. Erdősors.
Kiérek a műútra, itt érezni, látni igazán, a csepergés csendes esőbe váltott. Bringám felszedem, lassan hazatekerek. Bár magányos séta volt, nem voltam egyedül!
