Reggel van, decemberi reggel, pirosló csíkok a seszínű égen, keserű a kávé, fanyar az első cigaretta. Minden reggelre lehetőségként tekints, mondja bennem a bölcs. Feküdj vissza, húzd magadra a takarót, mondja bennem az egyre dagadó depresszív szörny. Az a sok minden, amit hívhatnék életnek is, most összeadódni látszik és lefelé mutat. Egyre kevesebb kedvvel rendelkezem, az a kevés meg jóformán semmire sem elég. Csak az irodalom az, ami még tartja bennem a lelket, ilyenkor látszik igazán, mennyire is szerencsés vagyok vele. Emberekre nem vágyom.
Alapból sem vagyok nagy barátjuk, inkább vagyok kívül. Pont az irodalom tanított meg arra, hogy figyeljem az embereket, és pont az irodalom tesz képessé arra, hogy véleményeimben az igazsághoz járjak közel. És azt is megtanultam, hogy magamról is gondolkodjam. Nem vagyok a helyemen, ez egyértelmű. Hogy hol lenne az a hely, ami az enyém, nem tudom. Magamban is, ez kétségtelen, de néha ott se jó, tüske nő befelé, nem csak kifelé. Na, ez a végképp áldásos állapot, amikor már sehol se jó, nincs hely se bent, se kint. Ilyenkor menni kellene, menni addig, míg előbb magamat találom, aztán... nem tudom, mit találhatnék még, mire is lenne szükségem, hogy megtaláljam, és ha meg is lelem, mit kezdenék vele. Ennyi idősen még keresgélek, ez sem optimális, lassan semmi sem az. Szerettem a decembert, na nem az ünnepeket, a téli erdő magány-dédelgető csendjét. Most is szeretem, menni is kellene, mindig jót tesz a friss levegő. De nem pusztán láb kell hozzá.
A magány nem öl meg, ó, dehogy! Lassan elemészt. Ne keverjük a kettőt, ha kérhetem. Utóbbiban még dagonyázni is lehet.
A második cigaretta még fanyarabb. Le kellene tenni. Végleg. Sok mindent le kellene tenni. Úgy biztos könnyebb lenne. Majd. Egyszer. Most dagonyázom. Kéjesen.
Pontosan tudom, mi a baj, pontosan tudom, mi az, amit le kellene tennem, végleg, hogy megkönnyebbülve mehessek tovább. De nem fogom megtenni. A nyavalyám is én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése