Ma volt az utolsó munkanapom az idén, készültem, de így sem volt elég a három százas csomagolású papírzsebkendő. A több órán át tartó zokogástól gyulladtak a könnycsatornáim. Gyakran kényszerített térdre a feltörő, katartikus zokogás, mellőzve minden büszkeségemet adtam át magam a fájdalomnak, hogy két hétre el kell szakadnom... most sem bírok a meghatottsággal... hiába vetítem a szobám falára a gyár logóját, hiába játszom gépek zajából és emberi hangokból mixelt alapzajt, azért ez nem ugyanaz, kemény két hét lesz, sosem szokom meg az ilyen hosszú elválást. Lehet, hogy ott fogok dörömbölni a kapun, engedjenek be, legalább hagy szippantsak néhány mélyet a megunhatatlan, mindent felülíró illatokból, úgy gondolom, lesz bennük annyi kegy, hogy engedjék. Ha más nem, betörök, ha már végképp nem bírok az elhagyatottság lélekgyilkos érzetével. Annyira maga alá gyűrt most az érzés, még Bödöcs Tibor sem képes nevettetni, Halle Berry köldöke közömbös. Tényleg, nem kívánom senkinek ezt! Hiába, nagy igazság, hogy ami jó, ami kitölti életünket, értelmet ad a létezésnek, megszűntével érződik igazán a fontossága. Nem akarok hős lenni, aki bírja két hétig, zaklatott lelkem háborgó tengerén hajótöröttként hánykódom, elveszítve otthont adó partjaim. Csak gyárban játszódó történeteket vagyok képes olvasni ebben a két hétben, a megnézett filmek témája sem lehet más.
Megalófaszt! (Már bocsánat!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése