Kelet

  

Harmadik hete makacsul ragaszkodik hozzám egy kellemetlen derékfájdalom, néha pokoli kínok közt sikerül az ágytól elválni. Már idegileg is felőröl, rendben van, hogy ilyen népbetegségem van, tudok élni vele, csak most már békén hagyhatna picit, elég volt. Van, hogy extrém módon is terhelhetem a derekam következmény nélkül, most pedig ártalmatlanul előrehajoltam, erre tessék, se ülni, se állni, se menni nem tudok tisztességesen. Nagyon várom már az ünnepek alatti leállást a gyárban.
  Tegnap délelőtt olvastam, jól haladok Jane Austen-el, bár sem a nyelvezet, sem a történések kihűlt lábvízhez hasonló íze nem támogat. Egy biztos, kétszáz éve is igaz volt, ha van kocsid, lesz csajod.
  Aztán Péterffy Gergely kínai útinaplóját böngésztem a Librariuson. Érdekes egy hely lehet ez a hatalmas ország, az ember szívesen megtapasztaná, de van egy érzésem, hogy idő után legalább olyan szívesen távozna is. Nekem legalábbis sok, túl sok. Nem gondoltam volna, hogy Kínában ennyire pezsgő és értékes irodalmi élet van. Sokat elárul egy közösségről, egy társadalomról a viszonya a művészetekhez. Az egyénről is, nem mellesleg.
  És ha már kelet, ebéd alatt meghallgatok néhány előadást Hiromitól, a japán dzsesszzongoristától. Hallgatom és nézem, mert őt legalább annyira látni kell, mint hallani. Valóban előad. Amúgy is érdekes a viszonyom a zenéhez, nekem látni is kell az előadót. Látnom kell, ahogy a dal életre kel.  Ezért is szeretem B. B. Kinget (és Jessica Simpson harmatgyenge, de vizuálisan sokat mondó dalait).
  A meló állóvíz megint, egyetlen momentum zavarja meg nyugodt felszínét:  meghívást kapok szombati túlórára, amit könnyektől párás szemmel kell vissza utasítanom. Elhiszem, hogy sokakat motivál a plusz pénz, engem viszont nem. Nem vagyok hajlandó odaadni az időmet, mert nincs annál értékesebb és fontosabb. Azt az időt, amit elpazarlok néhány ezresért, sosem fogom visszakapni. Nincs anyagiakban mérhető értéke annak az időnek,amit azzal tölthetek, akit szeretek, vagy azzal, amit szeretek. Ahogy öregszem, úgy lesz egyre fontosabb saját magam, úgy lesz egyre értékesebb az, amit nem lehet pénzen megvenni. Sajnálatos, hogy sokan bevállalják a többlet jövedelemért, hogy a hétvégéjüket nem a családjukkal, nem a gyerekükkel, férjükkel/feleségükkel, kedvesükkel töltik, nem pihenésre, kikapcsolódásra fordítják azt az időt, ami arra rendeltetett. Gyógyszereket kapkodnak be mindenféle nyavalyára, aztán feliratkoznak vasárnap délutánra. Kell a pénz, mondják! Gyógyszerre? Mocskos egy rendszer ez, hogy elvárás szintre emelkedett a heti hat nap munka, a dotáció pedig... Olyan is van - és ez végképp rémisztő - , aki a munkahelyre menekül otthonról. Önmaga elől. Fasza egy társadalomba élünk, teljesen félrecsúszott értékek közt botladozva meredünk a telefon villogó kijelzője fölé. Hagyjuk elveszni a legfontosabbakat, a sorrend élére kerülnek tárgyak, az élők hátraszorulnak. Nemrég egy ismerőstől kérdeztem, vajon a 17 éves fia mit gondolhat a világról? Nem tudom - volt a válasz.