Reggel ugyan már tettem egy kísérletet erdei sétára, de az égiek áldásából hamar félbeszakadt. Nem, nem cukorból vagyok, de a gépem féltem.
Ám mielőtt végképp a négy fal közé rendezkednék-ebben Mario Soldati A színész című regénye lenne társam-, csak elővigyorog a nap. Szemezünk egy darabig, nem bírom én ezt, uzsgyi-suhi, kapom magam, újra nekivágok. Nem keverek, reggel megkezdett utamat folytatom. Eső mosta, ragyogóan tiszta az erdő...a felsőbb szinteken. A nyiladékok tán soha fel nem száradni szándékozó pocsolyákat dédelgetnek, bennük ebihalak, egyre fogyó számban /ha jól tévedek, ilyenkorra már kannibálok lesznek/, ám gyarapodó tömegben. A napsütés átmeneti, azért a millió vízcsepp gyémántfényű ragyogásában részem van, szép az erdő, így eső utáni fényben! Gerlék búgnak, erdei pinty dalol, fácán rikolt duplát, majd veri szárnyait hangosan. A nyiladékok margaréták fehér virágával pettyezettek, néhol sárgán bújik még az amúgy lassan elvirágzó boglárka, esőcseppek terhétől bókolnak a harangvirágok.
Enyhe szél kerekedik, előbb csak a lomb közt, utóbb már a nyiladékokon is végigszalad. Nehéz így fotózni, folyton elhajtja előlem a témául választott leveleket, virágokat. Néhány lepke is előkerül a viduló időben, bár még bágyadtan ülnek virág-foteljeiken.
Szóróhoz közelítek, eléggé figyelmetlenül, őz vált ki elém, mire gépre kapok, elugrik. A fenébe! Nem riaszt, suta lehetett. Kiérek az erdőszélre, itt már emberesen szól a szél. A Rába felől őzbak böfög, nem engem riaszt, talán mást is kicsábított rajtam kívül a napsütés. Merengve baktatok, el is nézem rendesen a nyiladékot, ahol beváltani szándékoztam újra a fák közé. Ez van, ha az ember gyerekének folyton máshol járnak a gondolatai. Zurück! A nyiladék a helyén, hogy tudtam elnézni!!
Ázott pitypangot fotózom épp, a közelemből valami elugrik..a valami egy őzbak, hangosan riaszt. Nem szalad el, egy helyben állva hallom öblös böffenéseit. Leguggolok, kéz a gépen, hátha kivált elém. Esze ágában sincs, csak "ugat", hangosan. Oké, én vagyok, aki zavarkolódik, de azért ilyen hangosan mégsem kellene méltatlankodni. Elunja, hallom hangján, ahogy elugrik. Odébb kakukk szólal meg, majd holló hangját hallom. Disznók túrta, aknázta a nyiladék, mellette a fák közt túrva-dúlva az avar. Nem akarok a nyiladékról letérni, vadászemberbe botolva nem díjaznák tettemet. Így, az úton sétálva tán elnézőbbek lesznek, ha találkozunk. Ám rajtam kívül senki sincs az erdőn, ember legalábbis nem!
Apró fenyőfolt mellet visz az út, árnyékában erdei pajzsika bújik. Fénnyel, napsütéssel visszatérek ide, sajna, megint felhők takarják a napot.
Fogalma sincs, hány óra lehet, órát elvből nem hordok erdőre magammal, itt az időnek nincs ideje! Dél körül járhat, jelzi gyomrom korogva. Hazafelé fordulok. Kéken-de milyen kéken-figyel az ég a lomb közt, tán belefordul a nap a felhők felszakadt résébe. Hihetetlen, június van-bár csak egyetlen napja!-, és napsütésért kénytelen az ember imádkozni.
Keresztnyiladékhoz érek, imámat meghallgatva bújik elő a nap. Ráérek, margaréták silbakolnak az út szélén, rajtuk méhek. Mosolyogva lesek egy elszámított landolást, végigfotózom, ahogy a kis rovar küszködve mászik át a szirmokon a virágport rejtő bibékig.
Komorodnak a felhők újra az égen, gyomrom is szól rendesen, búcsút intek az erdőnek. Azért még ezt a harangvirágot hazaviszem magammal.
Visszaérek sűrűbe rejtett bringámhoz, az állványt visszaszerkesztem a tokjába, de a gépet a nyakamban hagyom. A végére szánok egy kis szomorúságot. Valaki-számomra nem ember- elhasznált autógumikat dobott az erdő szélére. Gratulálok! Az erdő templom, ki ide belépsz, tedd lelked tisztába, máskülönben be nem fogad, meg nem mutat magából semmit! Minden tetted jellemez, tégy jót, avagy rosszat, visszahull rád! És még egy apróság: képzeld el bolygónk állapotát egy adott pillanatban. Rajtad áll, teszel hozzá, avagy rontasz rajta! Mert egy eldobott cigarettacsikk is sebzi az egyetlen helyet, ahol élned lehet! TEEE,VADBAROM!
Sajnálom, humánus vagyok a végtelenségig, toleráns, amennyire lehet, de aki szemetel, ütném, míg lélegzik!
Azért sem hagyom búsra a végét, szemet szúró szemét helyett legyen itt egy parlagi rózsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése