Hajnali öt óra van, hallom a nekem épített ház harangjait. Ez az ember meg megint itt van. Hihetetlen a pali, látom rajta, hogy álmos, simán tudna aludni még, de nem, ő már a töltésen a piros biciklijével, meg a fényképezőgépével. Gyakran látom, és megmondom őszintén, kedvelem. Bár tudom, nem hisz bennem, de néha közelebb érzem magamhoz az ilyeneket, mint azokat, akik ájtatosan ülnek a nekem épített ház padjaiban. Látom, mekkora szeretettel lesi, figyeli teremtményeimet, tetszik neki a munkám. Bár ha megkérdezném, evolúciót, törzsfejlődést, Darwint emlegetne... Néha jó lenne szóba állni vele, főleg ilyenkor, unatkozom kissé. De nézzük, mit is csinál megint ez a félnótás. Mindig ezt csinálja, megáll, és csak néz! A felhőket, keresi a felkelő napot, hatalmasakat szimatol a levegőbe, aztán mindig mosolyog, lehajol, nézi a virágokat, néz közel, és les távol. Őzek vannak a töltés oldalában, nem veszi észre őket (a sok olvasástól-mert ha nem kint csatangol a lelkem, olvas, mint valami megszállott!-kissé vaksi lett távolra), csak mikor elugranak. Azért csak próbálkozik azzal a masinával, ahogy nézem, sikertelenül. De egyáltalán nem bosszankodik-ezt különösen díjazom benne-, eztet a nagy nyugalmat! Továbbkerekezik. Már vártam, mikor áll meg, mindig így van, öt méterenként képes megállni, lát valamit. Beleül a fűbe, pedig a harmattól csatakos. Á, ilyenkor nem is figyel másra.
Aztán csak megy tovább, két percet. Megáll, megint szimatol. Mi a jó fenét? (bocsánat! egész rászoktam az illetlenségre, emberi teremtményeimtől folyton ezt hallom!) A frissen kaszált füvet szimatolja, mosolyogva, mármár áhítatosan. Na, ilyenkor közel van hozzám, még ha nem is érzi! Megint fényképez, mindent, pipacsot, szénabálát. Ennek a palinak minden tetszik, bírom!
Most meg mire készül? Ja, csak a szokásos, lefekszik a harmatos fűbe, úgy fotóz. Bolond!
Most meg csak guggol a töltés tetején, és szokásához híven néz körbe! Valakivel beszélget, magában, na jó, most nem zavarom!
Na végre, újra nyeregbe száll. Ááá, két perc, megint meglátott valamit. Ezerszer elment már itt, meg másfelé, jóformán látott már mindent, ismeri ától cettig, mégis úgy csodálkozik rá a dolgokra, mintha először látná. Jaj, de szívesen szóba állnék vele! Tudom, sok ilyen ember él a földön, vannak nála még különlegesebbek is, sokan. Ilyenkor hiszek magamban, ha látom őket!
Belenézek kicsit a fejébe. Néha megemlít engem is. Bár nem jár templomba, meg sincs keresztelve, nem imádkozik hozzám, mégis, valahogy közel érzem magamhoz. Ahogy ő is közel érez magához engem, tudom! Szereti és tiszteli az életet! Azt hiszem, vigyázni fogok rá, van egy álma, egy nagy álma, segítek neki valóra váltani. Unalmamban épp itt az ideje, hogy tegyek valami jót!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése