KEMENESSZENTPÉTERI KEDD REGGEL.

Abban, hogy 12 órányi munka után a nap 20. órája már ágyban hálva lel, ennek ellenére másnap hajnali negyed 3-kor ébredek, a mazochizmuson túl van azért némi ráció: így sikerül bosszút állni azon, hogy a nap csak 24 órából áll! A kávé csak a szemem nyitja résnyire, tudatom tágítását Simone de Beauvoir-tól várom, go Amerika! Csípem a csajt, jó a dumája /azaz jól ír, helyesebben Nagy "nemacár" Péter jól ültette át magyarra a szöveget/, élvezetesek a tájleírások, bár rengeteg drug-store-ba térünk be,  s nyelünk annyi whisky-t, hogy olvasó létemre is böfögök tőle, én csudára élvezem. Előkerültek a nem-tom-mér szívemcsücske Greyhound buszok is, most ép Amerika őslakosait látogatjuk, veszünk is ezt-azt a hadiösvényről szövőszék mellé kényszerített indiánoktól. Csípem a felbukkanó "nagyneveket", naná, hogy a Papa is szóba kerül, meg a haverja Dos Passos. Azért azt illik tudni Simone asszonyról, hogy annyira nem is rejtegetett kedvteléssel fordult leánytanítványai felé, imigyen feszegetve kora társadalmának béketűrését. De emiatt ne szórjunk hamut szegény fejére, engem megvett Amerikai útinaplójával, szerethetővé meséli ezt a bazi nagy országot.
Reggel van, pitymallik, fácán köhög kakatolva slejmet valahol, aztán egy másik tollas szebb hangon hívja a hajnalt. Sejtem, hogy nem lesz szemet verő ragyogás, de Nikonom menni akar, és bennem is nagy a hajlandóság hajnali lövöldözésre. Pattanjunk! Anyám még borzasan ül hokedlijén, kávét kortyolva: Má megint mikor keltél?
Súlyoskék felhőpaplanok az égen, csak néhány helyen, résnyire felfakadva, köztük lóg ki haloványan a reggel lába. Ha most jól állítom be ezt a sok fránya gombot, tárcsát ezen a csodamasinán, akkor valószínűleg lesz szép kép: eme koncepció partja mentén haladva emelem gépem. Néhányan már velem egyetemben drótszamáron zötyögnek, ki korán kel, aranyat nyel...álmosan teker...csipásan csuklik...mindenkinek van célja, csak én ténfergek céltalan, látszólag. A mellettem elhaladók valószínűleg kellő mértékben értetlenkednek, tán a tegnap elfogyasztott bőséges nehéz vacsora utóhatásának tudják be, hogy úgy néz ki,  itt az utcán hajnalok hajnalán valaki valamivel valamit csinál..! Ragyogó fények ragyognak, bár a nap csak egy huncut mosolyra bukkan elő, mégis roppantul élvezetes a hangulat. Csak tudjam megörökíteni! Lefotózok én mindent, utcát, bringást, autót, kutyát az utcán, kutyát szolgálat közben, házat őrizvén, játszóteret, házat, virágzó fát, pocsolyába bámuló kocsmacégért, buszmegállót. Menet közben néni szólít le-az életkor meghatározása puszta ránézésből nálam bőven hagy kívánni valót, így mindenki néni, avagy bácsi, ha nálam valamivel is idősebb!-, eladó házakra hívja fel figyelmem. -Nem házakat fotózom, fényeket. Ebben maradunk, kell még pici idő az elfogadáshoz. Vagy annak puszta megértéséhez, hogy valaki pusztán a szépért fotózik. Még megállok a buszmegállóba, ahonnan a kötelesség oltárához szoktam járulni /értsd: innen szállok buszra, mely a melóba visz/, ismerős érkezik, traktálom a képekkel, tetszenek!
De most már colos lyukat fúrt oldalamba a kíváncsiság, miként sikerült megörökíteni, amire kíváncsi voltam.
Tetszenek?