JÓ REGGELT!JÓ REGGEL!

   Negyed öt. Nem óracsörgés, belső vekker ébreszt. Lusta, rest, semmittevő énem dohog: "Ha megmozdulsz, felkelsz, nyakon váglak!" Racionális énem hozzáteszi: "Jókora alváshiányod van, öregem, nyugodt szívvel aludj tovább!" Élménygyűjtő énem azonban: " Ugorj, ragadd nyakon a  hajnalt!"
   Nem vitázom, kávét melegítek, és próbálok anyám hokedlijén ülve ellátni a konyhaablakig. Annyi fény már van, hogy látom: az udvaron álló terebélyes pusztaszil ágait lökdösi a szél. Nem szeretem a szelet, pláne így hajnalban nem. Halványan feldereng bennem az ágyam, és a vízszintes póz benne. Á, kizárt, ha menni kell, menjünk!
   Kis időm még van, Truman bácsi Mozart és a kaméleonok című kötetével nyaggatom az agyam.  Húú, de korán van ehhez! Üzemanyag után nézek, zsömlét teszek a kenőmájas alá, közben piroslik már az ég. Falok, pakolok, nyergelek.
   Nem csak a szél fúj tisztességesen, hideg is van. Szuszogok a kerékpáron. Kihaltak az utcák, rajtam kívül csak néhány madár van ébren, fütyülnek a hajnali hűsre. Miajófrancot keresek itt?  Nem lenne szégyen kesztyűben, fülessapkában...!
   Kiérek a házak közül, nagyobb a távlat, a Nap épp kelőben a Rába felett. Vagyis talpam alatt ez a sárgolyó fordul, de mindegy végül is. Megállok, előttem lucernatarló, már seregélyek bogarásznak rajta, röpképes az első fészekalj. A Nap tüzesen kikacsint a horizont felett, ám azonnal felhők ugranak elé. Én meg fázom. Szemtelenség ez a hideg a május részéről.

   Elvileg bírnom kellene a hideget, munkahelyi kötelesség, csak azért fizetnek, ezt meg élvezetből élvezem! Fogalmam sincs, merre menjek. Felérek a Rába töltésére, a bringa jobbra kanyarodik. Ám legyen!  Őzbak ugrik el, hangosan böffenve tűnik az ártér sűrűjébe. Megállok. A Nap lassan csak feltornázza magát a fák fölé, bámulom, ahogy egy pillanat alatt megváltozik a világ az elomló fényben. Pedig csak a zöld lesz zöldebb, a kék kékebb, a sárga sárgább. Nagy dolog!

   Giccses gondolataim vannak. De valamiért megunhatatlanul szeretem a pillanatot, amikor megszületnek az éjszaka sötétjéből a formák, a színek, az a néhány perc igazi misztérium! Lehet bármilyen hideg, potyoghatnak az égből égő vízilovak, lehet a zsebem üres, fáradt a testem, ott, abban a pillanatban minden távol van, lényegtelen, könnyű, nincs akadály, nehézség, nincs Orbán, nincs kormány, nincs rezsi, nincs rezsim, nincs gondom, leszakadt gombom, tyúkszemem, törlesztőrészletem, nincs más, csak én, meg...nevezd Istennek, nevezd bárhogyan!
   A szememmel látom, és ott belül, barátom, nos, ott belül is új nap születik, új fényekkel, új formákkal, teljesen!
   Merengésemből őz riaszt, bak ugrik a mentett oldalról az ártérre. Odébb megint egy őzbak, sutájával keres menedéket zavarakolódásom elől. Egy kakukk is rákezdi, tán béranyát keres, fészket, ahová belophatja tojását. Vagy csak a hím kakukk kakukkol? Erre most nem tudnék megnyugtatóan határozott választ adni!
   Megnézem a folyót is, karcsúsodott valamennyit, bátran megpecálhatónak tűnik. Kicsit elbeszélgetünk.
   Tovább tekerek, kőrisültetésből riaszt egy bak, majd odébb suta ugrik el előlem.

   Lehajtok a töltésről, hazafelé. Akácosok ölelte vetéshez érek, óvatosan, hátha itt is van kint őz, lencsevégre kapnám. Ám csak nyulak vannak kint, egy magányosan,jöttömre a földre lapul. Odébb kettő, ők nekiiramodnak. Messze vannak, csak köszönök nekik.
   Tarra vágott akácoson át érek a műútra, végül haza. Átfagytam szabályosan, nem hoztam el magammal semmit.Látszólag semmit! Csak a fényt, csak a színeket, a hangulatot! Ja, hogy ezeket megfogni nem lehet? Próbáld ki, mennyire lehetséges!