AMIKOR EGY APRÓ ROVAR KÖZBESZÓL...

Ötlet ötlött fel bennem, körvonalai határozott formát öltve késztettek 5 óra magasságában távozásra: ma fán termek. Azaz fára mászom, onnan fotózom. A fa maga adott, jókora kocsányos tölgy a cél a Rába melletti rét szélén. Kínálta magát, csak hát az agyam lassú biokémiai folyamatai most álltak össze. Kitekerek, kitekeredett nyakkal tekingetek, hol, s hogyan hágjam meg a fát? Hozzám legközelebb eső ága jobbára már az enyészeté, de tán megtart. Felmászom ügyesen, és a csúcstámadás előtt alaptábort verek.

Másznék tovább határozottan, keresem a fogást, amikor is....lódarazsat veszek észre, amint egy üregben eltűnik. Voltam már közel eme rovarhoz, egy alkalommal horgászat közben a szememet érintve jött a lehető legközelebb, ám ennél közelebbi kapcsolatteremtésre nem vágyom, érthető okokból. Inamba száll a szándék, vele a bátorság, kedves az életem. Mert ha ez a fene rovar itt most megkóstol, bizony bizonytalanná válik a jövőm! Aztat meg még tervezem! Azért az alaptáborból lövök pár képet.

Masina vissza a tasiba, tíz pontos ugrás végén határozottan fogok talajt. Ennyi volt! Nem félek én a vaddisznótól sem, bújom a sűrűt, mint kamaszfiú a pornóoldalakat, de a lódarázstól, attól tartok. Nem marad más, lövöldözöm a réten, bár rengeteg még a fény. Hason fekszem, egy aktív testbe zárt lusta lélek vagyok!

Gyönyörű ez a kocsányos tölgy, így szabadon kiterebélyesedve mutatja igazi formáját. Talán egy szajkó pottyantotta ide makk-korában, több évtizeddel ezelőtt. Bár akad még néhány társa, én mégis féltem őket, lelketlenül kivágják ezeket a megőrizendő fa-matuzsálemeket.

Végül odébb állok, a töltésen folyásiránynak felfelé kerekezek. Kakukk szól, fácánkakas kakatol, fúj a szél. Hullámzik a fű-rengeteg, olyan akácillat van, apám, harapni lehetne! Mindenütt virágok, margaréta fehére, mezei zsálya lilája vigyorog a töltés oldalában. Farkasalma bújik az út szélén, ellenfényben lefotózom, hátha.

A következő lejáraton lemegyek /azért van elvégre/, megnézem kedvenc folyómat. Még mindig kövéren szalad, barna vize sebesen halad célja felé. Itt van egy kis kellemes pihenőhely, paddal, asztallal, letelepedek. Egy arra járó léggyel megbeszélem a világ helyzetét, nagy vonalakban egyet is értünk: szarban vagyunk, de legalább van kilátás!

Innen is tovább állok, azaz tekerek. Egy helyen pár négyzetméteren kaszanyűg bükköny borítja a töltés mentett oldalát, ilyen tömegben még nem is láttam, fúj a szél, nem egyszerű lencsevégre kapni. Ide vissza kell térnem szebb fények, és enyhébb légmozgás mellett.

Bár szidom a szelet, egy valamit mégis nagyon tud a koma: gabonatáblát ringatni. De azt cefetül, percekig nézem a hullámzó életet.

Az Erzsébetkert közelében mezei zsálya találkozó van, kismillió töve színezi lilára a töltés oldalát. Ide is jövök szebb fényekkel!

Kiérek a műútra, a Rába hídja felé veszem az irányt. A túlparton fiú és lány üldögél a lépcsőn, neki való idő van! Fotózom, közben önjelölt barátom, Sanyika is befut, félnótás szegényem, de hihetetlenül jó szándékú, megmosolyogtató figura! Csemetét kapálni volt. Most meg bringázik, megy is vissza a faluba. Szevasz!

Hazafelé nézek, lassan, de biztosan. Az alábukó nap fényében az út menti fák árnyékot rajzolnak a lekaszált lucernára, velük hajol mélyre a víztorony. /Itthon veszem észre, olyan, mit valami fallikus szimbólum!/

A falu előtti erdő szélén seprűzanót bontja sárga virágát, egy kiránduló család érkezik, lefotózom mind!

Jó volt..bár a darázs ló volt!