GERTRUDE STEIN:PICASSO

-Jöjjön csak, jöjjön, kedves Pablo! Épp Ernest van itt, a készülő regénye felett vitatkozunk.

Párizs, és benne a világ a 20. sorszámot viselő évszázad elején.
Önmagukat kereső művészek adják egymásnak egy műteremlakás kilincsét, hogy véleményt, ítéletet kérjenek egy nőtől, aki- valljuk be, kissé hátracsöppent a sorban, amikor a női vonzerőt osztották-, műértő gondossággal, éles szemű elmésséggel, szerető kritikával tereli barátit, az "elveszett nemzedék" tagjait.
  Gertrude Stein, a korán árván maradt amerikai Párizsban találja meg hivatását, mely az íráson jóval túlmutat, igazi teremtő mecénása lesz kora forrongó művészvilágának. Legendás, 40 évig tartó kapcsolat fűzte egy másik nőhöz, Alice B. Toklas-hoz, az ő anyai gondoskodása jelentette Gertrude számára a levegőt.
  Gertrude Stein Pablo Picasso első fel-és elismerője.
   Bár a könyv kapcsán jóval többet vártam Picasso-ból, az emberből, sokat kaptam Stein-ből, a művészetek önzetlen imádójából. Engem persze jobban érdekel az ember, mint a művész mesterfogásai, technikai elemzések, mélyebb művészettörténet, azért érthető és könnyen befogadható értelmezést és magyarázatot kaptam a 20. század egyik legnagyobb alakjának útkereséséről, művésszé válásáról.
Szemezgessünk a könyvből.

Képei nem csak a látással érzékelt, hanem az átélt, a személyiségén átszűrt világot mutatták meg-számára a kép olyan volt, mint másnak a szó. Picasso rajzban beszélt, és soha nem volt szűkszavú.

  Ekkor, 1905-ben festette meg az arcképemet.
  Nem tudnám megmondani, vajon miért támadt fel benne az igény, hogy élő modell után dolgozzon, de kétségtelen, hogy szinte minden ebbe az irányba terelte. Kiadta magából a harlekin-korszak utolsó maradványait és lélekben ismét spanyollá vált:megkezdődött az újabb feltöltődés. Ekkor jöttem én, az amerikai. Márpedig Amerika és Spanyolország között bizonyos szempontból sok a hasonlóság-ez is lehetett oka annak, hogy Picasso modelljének kért fel.
  Sagot-nál találkoztunk, annál a műkereskedőnél, akitől a Lány virágkosárral című festményét vásároltam. Egész télen modellt ültem neki, legalább nyolcvan alkalommal. Aztán egyszer mutatott egy portrét, amit fejből festett rólam, mert-mint mondta-annyit nézett, hogy látni sem bír többé. Nem sokára ismét Spanyolországba utazott, a kék korszak lezárulása után először. Miután visszatért, anélkül, hogy találkoztunk volna újra belefestett az emlékezetből készült portréba és nekem ajándékozta a képet. Semmi kétség: én voltam, nagyon is én, sőt mindmáig biztos vagyok benne, ez az egyetlen képmásom, amelyen-legalábbis a magam számára--valóban, tűpontosan azonos vagyok önmagammal.

  Tisztán emlékszem, ahogyan a világháború kitörésekor a boulevard Raspail-on Picassoval néztük az első álcázott katonai teherautók vonulását. Éjszaka volt. Eddig csak hallottunk a kamuflázsról, de sosem láttunk ilyesmit. Picasso elragadtatva kiáltott fel: "De hisz ugyanaz, mint amit mi csinálunk! Színtiszta kubizmus!"

Európában talán egyedüliként a spanyol az a nemzet, amelyben nem vert gyökeret a látás valóságába és a tudományba, mint a haladás egyetlen lehetséges útjába vetett vakhit. Nem mintha nem hittek volna a tudománynak: a spanyolok a haladás lehetőségét kérdőjelezték meg. Mialatt egész Európa a tizenkilencedik században felejtette magát, a spanyolok mindenre kiterjedő szervezetlenségük, az amerikaiak pedig mindenre kiterjedő túlszervezettségük jóvoltából csöndesen lerakták a huszadik század alapjait.

"Ha van szívük ahhoz, hogy Raffaellóéhoz hasonlítsák a rajztudásomat, sőt azt is meg merik kockáztatni, hogy netán még Raffaellónál is jobban rajzolok, vajon miért vitatják el tőlem azt a jogot, hogy a saját utamat járjam, s ha már elindultam, vajon miért akarnak mindenáron megállítani az örökös ellenkezéssel?"

A festők közül egyedül Picasso érzékelte a maga teljességében a huszadik századot, ezért is volt többnyire magányos küzdelme annyira ijesztő, nem csak saját magának, hanem a környezetében is szinte mindenkinek-akik szerettek volna, de mégsem voltak képesek a segítségére sietni. Magányosan küzdött, mert egyszerűen nem volt mire hagyatkoznia: a múltra éppúgy nem támaszkodhatott, mint saját kora művészeti környezetére. Aligha csodálkozhatunk tehát, hogy magányos harcosként tengernyi ereje ellenére néha elcsüggedt, s ilyenkor engedett néhány olyan kínálkozó csábításnak, amelyek hol szélesebb, hol szűkebb ívben alkalmanként le-letérítették választott útjáról.

S ha már rászánta magát a huszadik század megfestésére, mi sem természetesebb egy spanyoltól, mint az, hogy a huszadik század egyik legfontosabb motívumaként megjelenítse a kibékíthetetlen ellentéteket. Hisz alapélményünk, hogy szinte semmi- nem csak a körök és négyszögek, a kis és a nagy számok vagy a házak és tájak-egyáltalán semmi sem békíthető össze egymással.

"Ha zseniális, de sikertelen művész vagy, akkor mindenki, beleértve a családodat és a barátaidat is, kivétel nélkül mindenki zseniális művészként kezel. Ha viszont zseniális, de sikeres művész vagy, soha többé senki nem tart majd zseniálisnak. Akkor mát egyedül a sikeres művészt fogják látni benned."

A zseni ritka madár. Mert milyen egyszerű is soha nem látott módon bonyolulttá tenni mindazt, ami van, és milyen nehéz dacolva megszokással, hétköznapi racionalitással, elvárásokkal, nem utolsó sorban pedig a tanultakkal másnak látni a világot. Ez az igazi feladat. Csoda-e, hogy oly kevés zsenit hordott hátán a föld?

Gertrude Stein: Picasso
Glória Kiadó, 2001