Kávé közben kinézek, régóta nem tapasztalt módon hűvös a hajnal. Egy hidegfront hálaistennek farba rúgta a kánikulát! Az indulás még korai lenne, fényképezni azért illő némi fény. Míg várni vagyok kénytelen, magamra veszek egy könyvet. Robert Capa kísérti Ingrid Bergmant, Párizsban még sikerrel, ám a gyönyörű színésznő visszatér Hollywoodba/az meg ugye mégsem Párizs!/, és Capa hiába követi, lassan de biztosan elillannak az oly gyorsan megtalált, megkapott szép pillanatok. Az amerókai álomgyár könyörtelenül felzabálja kettejük igazságát, Ingridet várja az Oscar-díjas színésznő intézménye, Capa pedig nem celebfotós;egyáltalán nem.
Pár tíz oldalt meghagyok, magukra hagyom őket, harapok pár falatot, aztán irány a hajnal. Roppant élvezem a hűs levegőt, a hosszúra nyúlt kánikula után igazi testet-lelket üdítő ez a hőmérséklet. Remélem a vadak is így gondolják, és kint felejtkeznek érkezésemig a tarlókon, réteken. Kiérve a házak közül már figyelni kell, lesek is szaporán;a távolba. Naná, hogy az első őz meg ott legel az út szélén, lekések róla, olyan sebbel ugrik el, megállni sincs időm. Őt még Lucky Luke se tudta volna lelőni, pedig ő gyorsabb még az árnyékánál is. A következő gabonatarló üres, és meglepő módon a lucernás is. Pedig most óvatos voltam! Lassan tekerek, figyelve, lesve;hoppá, ott vannak, két őzet szúrok ki egy kukoricatarlón. Pokoli messze vannak, nem is vacakolok velük, ám egy, a töltésre vezető földúton a közelükbe kerülhetek. Sikerül is, olyannyira, hogy lelepleződöm, hiába kúszom bokrok takarásában, észrevesznek, elugranak.
A hűvös levegő varázslatos párafelhőket szül, gomolyogva terülnek szét az erdőszéleken. Meg kell, hogy álljak a töltésen, semmi másért, mint hogy nézzem, és élvezzem. Hangulat van, rogyásig. Meg két őz a kukoricatarlón, akik ráadásul el vannak merülve a reggelizésben, nem vesznek észre. Állvány elő, forog a film.
-Szevasz!
-Jó reggelt!
Ennyi még belefér. Az autó zajára őzeim is elinalnak.
Azonban újabb felvonás következik a természet nagy színpadán, egy nagy vörös gömb kapaszkodik az égre. Jaj, már megint végig kell néznem! Szinte alig egy perc, ahogy megjelenik a fák szegényén, és már fent is teljes terjedelmében, vörösen, izzón. Egyenlőre se fénye különösebben, se hője, szerencsére! Egyszerűen csak megérkezik, szétnéz:-Hahó, világ, itt vagyok! Elhoztam nektek a reggelt!
Pár métert előbbre tekerek a töltésen, de újra meg kell állnom, kis bak legel előttem. Messze. Közben a kelő nap piktorkodik, narancsra festi az erdőszéli ködöt. Ahogy fotóznám, a távolban egy őz jelenik meg, majd kiugrik a fák közül még egy. Bak a sutájával. Forogjon, ha már ilyen nagy a távolság.
Komolyan mondom, más emberként kelek fel a harmatban fetrengésből. Persze, mert kissé elgémberedtek a csülkeim! Úgysem fogom bevallani, lelkem egy részének mennyire jól is esik ilyen közel lenni...közel lenni...mihez is? Közel lenni a földhöz? A talajhoz? Azt mondod, meglett felnőtt fejjel a földön fetrengeni szamárság? Én meg azt mondom, próbáld ki!
Odébb állok, és mivel van bőven nézni-és érezni való, a lényegről megint lecsúszom. Egy suta ugrik át előttem a töltésen a gidájával. Megmosolygom, ahogy a kis állat még kezdő magabiztossággal ugrál az anyja után-egyebet nem tehetek.
A nap egyre magasabban, az ártéri erdő szélére eső fény most úgy tűnik a párában, mintha a fákról folyna, omlana le. A töltés maga is elveszik néhol a ködben.
Kiérek a műútra. Onnan pedig haza felé veszem az irányt. Bizony, mire hazaérek, már nyoma sincs a reggeli jóleső hűsnek. Nyár van, olyan igazi, mesélő hajnalban születő nyár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése