ÚJRA PÁRA, ÚJRA HARMAT...

   Hajnali háromig marasztal az ágy, aztán kidob. Bezzeg az elmúlt két napban...a kötelesség oltárára már kisebb vehemenciával hágtam, még az óracsörgést is nehezen vettem észre!
   Kávé közben kinézek, régóta nem tapasztalt módon hűvös a hajnal. Egy hidegfront hálaistennek farba rúgta a kánikulát! Az indulás még korai lenne, fényképezni azért illő némi fény. Míg várni vagyok kénytelen, magamra veszek egy könyvet. Robert Capa kísérti Ingrid Bergmant, Párizsban még sikerrel, ám a gyönyörű színésznő visszatér Hollywoodba/az meg ugye mégsem Párizs!/, és Capa hiába követi, lassan de biztosan elillannak az oly gyorsan megtalált, megkapott szép pillanatok. Az amerókai álomgyár könyörtelenül felzabálja kettejük igazságát, Ingridet várja az Oscar-díjas színésznő intézménye, Capa pedig nem celebfotós;egyáltalán nem.
    Pár tíz oldalt meghagyok, magukra hagyom őket, harapok pár falatot, aztán irány a hajnal. Roppant élvezem a hűs levegőt, a hosszúra nyúlt kánikula után igazi testet-lelket üdítő ez a hőmérséklet. Remélem a vadak is így gondolják, és kint felejtkeznek érkezésemig a tarlókon, réteken. Kiérve a házak közül már figyelni kell, lesek is szaporán;a távolba. Naná, hogy az első őz meg ott legel az út szélén, lekések róla, olyan sebbel ugrik el, megállni sincs időm. Őt még Lucky Luke se tudta volna lelőni, pedig ő gyorsabb még az árnyékánál is. A következő gabonatarló üres, és meglepő módon a lucernás is. Pedig most óvatos voltam! Lassan tekerek, figyelve, lesve;hoppá, ott vannak, két őzet szúrok ki egy kukoricatarlón. Pokoli messze vannak, nem is vacakolok velük, ám egy, a töltésre vezető földúton a közelükbe kerülhetek. Sikerül is, olyannyira, hogy lelepleződöm, hiába kúszom bokrok takarásában, észrevesznek, elugranak. 
  A hűvös levegő varázslatos párafelhőket szül, gomolyogva terülnek szét az erdőszéleken. Meg kell, hogy álljak a töltésen, semmi másért, mint hogy nézzem, és élvezzem. Hangulat van, rogyásig. Meg két őz a kukoricatarlón, akik ráadásul el vannak merülve a reggelizésben, nem vesznek észre. Állvány elő, forog a film.

  Miközben bőszen videózom, zajt hallok, autó hangja szűrődik felém az útról, amin jöttem. Remélem, nem vadászok, nincs kedvem most magyarázkodni. Nem vadászok, szerencsére, a közeli méhkaptárak gazdája jön. 
  -Szevasz!
  -Jó reggelt!
   Ennyi még belefér. Az autó zajára őzeim is elinalnak. 
   Azonban újabb felvonás következik a természet nagy színpadán, egy nagy vörös gömb kapaszkodik az égre. Jaj, már megint végig kell néznem! Szinte alig egy perc, ahogy megjelenik a fák szegényén, és már fent is teljes terjedelmében, vörösen, izzón. Egyenlőre se fénye különösebben, se hője, szerencsére! Egyszerűen csak megérkezik, szétnéz:-Hahó, világ, itt vagyok! Elhoztam nektek a reggelt!
  Pár métert előbbre tekerek a töltésen, de újra meg kell állnom, kis bak legel előttem. Messze. Közben a kelő nap piktorkodik, narancsra festi az erdőszéli ködöt. Ahogy fotóznám, a távolban egy őz jelenik meg, majd kiugrik a fák közül még egy. Bak a sutájával. Forogjon, ha már ilyen nagy a távolság. 

   Újabb pár méter, aztán megácsi! Az egyre feljebb tornázó nap most a harmatcseppek mosta fűszálakkal játszik. Előbb csak térdelek, ám valami feküdni kényszerít, fetrengek a vizes fűben, mint a kijáró disznó! Csak most ne jöjjön valaki!

   Komolyan mondom, más emberként kelek fel a harmatban fetrengésből. Persze, mert kissé elgémberedtek a csülkeim! Úgysem fogom bevallani, lelkem egy részének mennyire jól is esik ilyen közel lenni...közel lenni...mihez is? Közel lenni a földhöz? A talajhoz? Azt mondod, meglett felnőtt fejjel a földön fetrengeni szamárság? Én meg azt mondom, próbáld ki!
  Odébb állok, és mivel van bőven nézni-és érezni való, a lényegről megint lecsúszom. Egy suta ugrik át előttem a töltésen a gidájával. Megmosolygom, ahogy a kis állat még kezdő magabiztossággal ugrál az anyja után-egyebet nem tehetek. 
   A nap egyre magasabban, az ártéri erdő szélére eső fény most úgy tűnik a párában, mintha a fákról folyna, omlana le. A töltés maga is elveszik néhol a ködben.

   Kiérek a műútra. Onnan pedig haza felé veszem az irányt. Bizony, mire hazaérek, már nyoma sincs a reggeli jóleső hűsnek. Nyár van, olyan igazi, mesélő hajnalban születő nyár.