HAJNALI HORGÁSZAT HÓD TÁRSASÁGÁBAN.

   Ma horgászni mégy! Így szólt a döntéshozatali szerv fellebbezhetetlenül. Jóvanna! Már megyek is!
  Hűvös a hajnal, olyan igazi augusztus végi. Meg unalmas! Az első utamba eső tarlón őz les, a szélén egy nyúl ül. Az erdő közt róka/vagy nyest/ szalad át előttem, az erdő túloldalán egy őzbak áll a sutájával. Ahogy ráfordulok a folyóhoz vezető földútra, egy őz ugrik el, odébb még egy. Felérek a töltésre, ott meg egy szarvastehén legel a borjával. Hess előlem, horgászni megyek! Mintha tudnák-éreznék, hogy ma nem fotózni jöttem. 
  Leérek a folyópartra..mit mondjak? Szíven üt a látvány, le kell, hogy üljek. Hangtalanul siklik előttem a víz, a partján álló fák még jobbára színek nélkül lesik tükörképüket a vízben. Halak mocorognak, apróságok riadnak meg a partvédő kövezés szélén, beljebb testesebb testek fordulnak. Gyorsan összeteszem a botot, befűzöm a zsinórt, felkötök egy kapcsot, kerítek egy wobblert, and Action! Harmadik dobásra van is egy ütésem, majd a következő bevontatásra újra. Látom, ahogy a hal a wobbler mögött tolja a vizet, szinte érzem a kezemben, ahogy újra letámadja a csalimat, és bekapja. Megvan! 30 centi körüli domolykó a tettes, torán a hátsó horog, vérzik is szegény. Gyorsan horogtalanítom, mehet is vissza. Szusszanásra leülök, épp kel a nap, nagy duzzogva végignézem, ahogy nyögve-nyikorogva felkapaszkodik a fák fölé.

   Finomul megszületnek a színek, a parti fák még őrzik zöldjüket, máshol már lesült-leégett ruhában állnak, a kánikula könyörtelenül kiszikkasztotta a világot. A fényekkel egyetemben ragyogó zöldé válik a folyó, visszatükrözve a fák lombját. De merengeni nincs idő, mozog a hal, domolykók szedegetnek, rengeteg a sneci a felszínen. A túlpartra átdobott Kenart-ot előbb üti valaki, majd a következő dobásra a wobblerhez ragad. Kisebb, mint az első, ő is úszhat tovább, csak a csalim kérem vissza tőle. Szűrőm még egy picit a vizet, majd wobblert cserélek, Yo-zuri következik a kelő nap országából, ha már hajnalban pecálok. Első dobásra valaki rámozdul a beeső csalira, de a folytatásban sorra érintetlenül húzom magamhoz a máskor oly fogós wobblert. Lejjebb megyek, hál istennek az alacsony vízállás miatt jól járható a kövezés. Eseménytelenül dobálok, amikor lefelé szokatlan vízmozgást veszek észre. Ráemelem a fényképezőgépet, zoom-olok, de a tettes eltűnik. Pedig ez hód lesz! Várok kicsit, felém jön. Bakker, előttem 3 méterrel bukkan fel újra! Hihetetlen, észre sem vesz!Mire beállítanám a gépet/mert a várakozás pillanataiban persze, hogy elfeledkeztem róla!/, le is bukik újra. 

                                           Ez itt egy hód....vagyis csak a feje!
   Fölöttem újra feljön, de csak hogy újra eljátssza velem az előbbieket, szépen lefotózom a lebukást követően fodrozódó vizet!
    Sebaj, az élmény az enyém! Lássuk a halakat. Cserélgetem a csalikat, de érintetlenül jönnek vissza hozzám. Végül felteszek egy 5 centis Salmo Slidert. Vele ritkán horgászom, pedig kellene. És hogy mennyire kellene, arra tanúság a következő történés. Előbb csak megnézi valaki a felszínen ide-oda kacsázó valamit, majd egy következő dobásra...a semmiből robban fel a víz, a felszínen vág rá valami feneség a csalira. Két másodpercig meg is van! Jézusom! Te meg ki voltál? Ezt szeretem én a pergetésben, a váratlan, brutális rávágást, amitől minden tagom remegni kezd! Juj, de öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz! Fogalmam sincs, ki volt az érdeklődő, domolykónak talán túl nagy, inkább testes balin lehetett. Húú, le kell hogy üljek picit, míg lenyugszom. Közben lejjebb egy gyönyörű márna vágódik ki a vízből, látom vöröses farokuszonyát. Van itt hal, kérem!
  Csitul az adrenalinlöket keltette heves szívdobogás, folytatom a halkergetést. A túlparton, a kanyar belső ívén elakadt fák keszekuszasága, igazi halas hely, fogtam itt már kettes balint, azóta szépen gyarapodhatott. De most nincs érdeklődés. Rengeteg a küsz a felszínen, kell itt lennie valahol valami rablónak is. 

   Ám hiába látom oda mindenhová a halat, nem akarnak kapni. Nem is erőltetem, többet ücsörgöm, mint horgászom. Annyira szép a folyó, hosszú percekig rajta felejtem a szemem. Közben egy szürkegém érkezik, észrevesz, hangosan rikoltva fordul is a levegőben. Bocs, haver! Amúgy elfértünk volna ketten is, nagy a folyó. Egy cinkecsapat kedvesen szöszmötölnek körülöttem. Holló repül a magasban, hangosan korrogva, majd egy jégmadár suhan el előttem, kéken-ragyogóan. Gyönyörű a víz, én kevésbé, de ez van! A folyton keresett, és többnyire meg is talált nyugalom költözik belém, olyan fajta jóság, amit csak itt és így lelhetek meg! Azt hiszem, köszönettel tartozom a sorsnak!
  Lassan befűtenek az égiek, szedelőzködöm, felkapaszkodom a meredek parton, átvágom magam a dzsungelen, visszasétálok a biciklimhez. Apró tüske csupán az az elszalasztott darabos hal. Mire a töltésen tekerek, már mosolyogtató momentuma egy újabb megélt folyóparti reggelnek. 
   Végül a két főszereplő: a halfogó Kenart Winner...

       ...és a "majdnem-halfogó" Salmo Slider.

A hódnak meg üzenem: Akkor is le lesz fotózva, ha a fene fenét eszik is!!