RÖVIDPECA

Alig múlt reggel hat, már a Rába töltésén kerekezek. Hogy én ezt mennyire nemszeretem! :) Őzek ugranak át előttem alig karnyújtásnyira, fácán repül fel a töltés széléről, kakukkszó hallik többfelől...borzalom! Pára bukik át a töltésen, rémes a hangulata! :)

Na jó, csak hülyéskedek! Varázslatos ám a reggel, madárdalos, ködfátyolos, ezerszavú, buján zöld, szerelemillatú! Gyors bringarejtés után lassú sétával kezdek, kényelmes gyalogút vezet a folyó mellett. Még mindig magas a vízállás, alig kúszott mínusz tartományba, a kövezés még nem támadható, majd alatta a homokpad..! A nap bágyadt fénnyel köszönt, felhők mögül kukucskál elő. A pára még altatja a szúnyogokat, gyorsan valami témát keresek a fotózáshoz, mielőtt letámadnának.

Összeütöm a pecát, rövid horgászat lesz, most debütál az új szerzeményem, egy kis, 1.80-as Shimano botocska. Finom műszer, kézre áll, mint cowboynak a kupleráj ajtajának kilincse. Elérem a kövezés alatti homokpadot, beváltok a fák közé. A 2. ukrán szúnyogfront előretolt támadó egységei a nyakamba ugranak, én meg a hátizsákomba, szúnyogriasztóért. Bár ide kevés lesz, hatékonyabb lenne a napalm, vagy a lángszóró. Keleti mentalitású szúnyogok rohamoznak, kamikaze módra rontanak a képembe, marják a fülem, kezem, homlokom, ahol érnek, harapnak. Adok nekik a palackozott matériából, méltatlankodva fújnak visszavonulót. Az első alkalmas helyen végre dobhatok, a kis Kenart wobbler riszálva jön vissza hozzám, aztán másodszarra, harmadszorra, sokadszorra is. Nem ez a dolgod, haver, nem lubickolni jöttünk, véráldozatot vállalva, fogj nekem egy halat! Ááá, nem hallgat rám, le is cserélem egy karcsú Salmo Minnow-ra, de ő is szüzen tér vissza hozzám. Pedig a hal a vízben vagyon! Lejjebb megyek, a homokpad fiatal fűzfáit szépen egy irányba fésülte az áradás, közéjük illesztve néhány jókora kidőlt fát, persze úgy, se alattuk, se fölöttük nem jutok át úriemberhez méltó eleganciával. Azért csak leküzdöm magam a homokpad frekventált részére, előttem nagyot fordulva hömpölyög a folyó, nem egyszerű megpecálni, de ott ám a hal! Hogy hol? Hát, a vízben, öregem. Csuklós lengyel wobit cserélek rángatós japán csodára, majd mélyebben is körülnézek a Salmo Hornettel, ám hallgat a víz. Ép azon filózok, még sneci sem mozdul, amikor kipördül egy a víz fölé. Újabb lendületet kap az addigra dobálássá szelídült horgászatom, kapás azonban továbbra sem jelentkezik. A szúnyogok viszont újra aktivizálódnak, egy spániel méretű vérszívót ütök agyon. Ha ez elkap, simán kiszív belőlem vagy fél liter vért!
Lejjebb megyek, simán halat rejtő a víz, itt mindig fogtam, kivéve, mikor nem. Most kivéve van! Hallgat a folyó, hol vannak a víz fölé ugráló márnák, paducok? Nagy reményeim kis reménnyé olvadnak, a homokpad nem ad halat, pedig itt korán szoktak jelentkezni, jó kis tavaszi partszakasz, és késő ősszel, tél elején is adja a halat. Legutóbb is szép kettes balinnal örvendeztetett meg, nagy duzzogva újra megküzdenék vele. Merthogy visszaengedtem, így adva lehetőséget egy újabb találkozásra! Hiába próbálom meggyőzni a folyót, mennyire jó gyerek vagyok, makacsul hallgat. A homokpad alja az áradás nyomán még dágványos, bokáig süllyedek a sárba, inkább kimegyek a folyó mellett kanyargó ösvényre.
A 2.ukrán szúnyogfront teljes harci készültségben, döngve rontanak rám, elő az irtópalackkal. Annyit sikerül elérnem, hogy auraként vesz körül egy millió egyedből álló szúnyogfelhő, így sétálok. Mennyei!! Próbálnám megérteni a szúnyoglét szükségszerűségét, de nem egyszerű feladat, ott is vakaródzom, ahová amúgy el sem érek. Irigylem Síva istent, ha ő pecázni megy, és történetesen marják a szúnyogok, legalább tucatnyi kézzel csapkodhat, vakaródzhat.
Újra megkeresem a folyót, az aljnövényzettől még járható lenne az ártér, alig ér boka fölé a csalán, ám a rengeteg hordalékfa, amit az áradások hoztak, isten tudja honnan, kambodzsai kalandtúrává varázsolják a folyóparti barangolást.

Véremet áldozom egy-egy fotóért, nevükhöz híven gyötörnek a gyötrő szúnyogok. Tökéletes reggelizőhelyre bukkanok, már ég is a tüzem, nyársalom is a szalonnából, kolbászból, hagymából álló földi finomságokat. Jóllakom, üldögélnék még, de az elhamvadt tűz nyomán újra támad a vérszívó sokadalom. Újabb homokpadra bukkanok, a víz fölé boruló fűzfák eszményi domolykótanyává teszik. Pici Kenart, benned minden reményem-küldöm a wobblert a halak felé. És lőn, ha gyengén is, de meg van az első KAPÁS!! A következő már egész határozott odaütés, lejjebb meg sorozatos ütögetést kapok. Ám halaim nem akarnak szárazra kerülni, pedig tuti, hogy elterjedt már a híre a víz alatt is, jár erre egy bolondhorgász, aki minden halat visszaenged, nem kell tőle félni. Fölfelé dobott wobblerre veti magát egy apró domi, látom is, de csak nem akad meg. Sebaj, legalább kapás adatott, legközelebb már fogok is! A homokpad alja megint csak iszaptenger, majdnem ott maradok, bokáig süllyedve a sárba. Visszamegyek a kapások helyére, halaim azonban bizalmatlanok, nem bújnak elő újra. Akkor fotózzunk inkább, fehér virágszőnyeg mosolyog az akácok közt.

Az omladékos partfalban öreg akácok állnak, az egyik gyökerei közt jókora üreg tátong, lakja is valaki, bűzlik a környék, de nem kopogtatok be hozzá. Inkább menekülőre fogom, elviselhetetlen már a szúnyognépség, nem akar a nap sem kisütni, pedig az egyik legjobb szúnyogriasztó a napsütés lenne. Fejemet leszegve, egyáltalán nem andalogva, inkább erőltetett menetben gyalogolok vissza a kis erdei ösvényen, vérszívó-felhőben. Rágyújtok, hátha a cigifüst...annyit elérek, hogy a leszívott füsttel egyetemben szúnyogot is nyelek, mit mondjak, a sült szalonna finomabb. Kiérve a sűrűből enyhe szellő fogad, szúnyogjaim is elmaradnak, végre körülnézhetek kedvemre, andaloghatok. Tobzódva zöldell már az ártér, be akarják hozni a fák, bokrok a közel hónapos lemaradást. Ha megállsz, szinte hallani, ahogy nő a fű!!! Kakukkszó száll, poszáta mondja bokor rejtekében, mi nyomja szívét. Árad, zsong az élet, ünnepel! A szúnyogok meg bekaphatják! Feketerigók szállnak át előttem az út fölött, javában tart már az egésznapos fióka-etető műszak. Ha kérhetem, a szúnyogot vegyétek az étlap elejére, jó?!
Visszaérek a kiindulási pontra, bringám a helyén, nyeregben is vagyok. A töltésen persze még megállok, a napos oldalt virágszőnyeg lepi, leheveredem, mélyen magamba szíva a mezei virágok utánozhatatlan illatát. Virágzik már a mezei zsálya, nehéz, bódító illata "nem mondom meg milyen képeket hív elő belőlem!"

Amint hazaérek, kérek fater vörösborjából egy erősebb fröccsöt, pótolni kell a vérveszteséget!