ELSŐPECA...

Napról-napra jobban viszket a tenyerem. Na, nem pofonosztás kényszere miatt! Áprilisban járunk, jócskán, 'oszt halat meg még nem láttam, csak virtuálisan! Lesem a Rábát jelesül rendesen, a legutóbbi alkalommal már úgy ítéltem: megpecálható. Két nap a kötelesség oltárán, de végül csak eljött a nekem rendelt időpont, kelő nappal egyetemben tekerem kerekem a folyó felé. Eléggé bágyadt fénnyel kel éltető csillagunk, még bele is tudok nézni, pedig már a horizont felett silbakol. A vágyból lett szándék a tarsolyban, csak a pontos cél nincs még kitűzve, már a töltés alatt járok, de még nem tudom, konkrétan merre is menjek. Majd improvizálok! Felérek a töltésre, gátőr barátom messziről int. Itt a jel, amire vártam, arra lesz az arra! Váltunk pár szót agancshullatásról, tavaszról, halakról, aztán ki-ki megy a dolgára. Mi???..a peca nem meló? Munka az, öregem, a javából!
A Rába még mindig dundi kissé, nem akar karcsúsodni, ránézésre barna vizet cipel, bár az áttetszősége már jónak tűnik, olyan 20 centire lelátni, pergetni éppen jó! Egy hónap alatt kétszer ölelte magához az árterét, ez látszik is, mindenütt felhalmozott hordalék, néhol szemmagasságban is, a partját szépen megrakta homokkal, olyan ez, mint a "bícs", csak pálmafák meg napernyős koktél helyett fűzfák közt lépdelek,és jóféle hazai szőlőlével oltom szomjamat. Rituálé ám a horgászat kezdete, szépen összeillesztem a botot, rá az orsó, zsinór befűz, kapocs felköt, turkálás a wobblerek közt, melyik legyen a kezdő darab. Semmi kapkodás, nincs nálam óra, mobil, itt nincs pénz, világi hívságok, itt nyugalom van, szépöcsém, meg harmónia! Elvileg halat fogni jöttem, de ne gondold ám, hogy elsődlegesen, ne gondold, hogy kizárólagosan. Jöttem ezen okból is, persze, de valahogy mégis fontosabb, lényegibb a kintlét öröme, a testet-lelket ringató béke, a vízparti lét nyugalma, a tavasz megtapintása. Kapásból megsimogatom a vizet, legeltetem a szemem a parti fák fakadó zöldjén, beállok a fehéren mosolygó kökénybokrok közé kicsit beszélgetni.

A kelő nap fénye nyomán sorra töltik ki a jelenléti ívet énekükkel a madarak, kakukkra felel gerle, barátposzáta, harkály dobol rigófüttyel karöltve.
Erős a sodrás az első helyen, karcsú wobblerrel keresem a halat, nem koptak el a téli tétlenségben a mozdulatok, pikkpakk ráhangolódom, mintha nem is lett volna kényszerszünet. Hallgat a víz, odébbállok, két bedőlt fa langó vizet fog, itt tavaly télen domolykókat találtam, hátha. Több fahalat is megúsztatok, karcsútól a duci piciig, ám a komák csendesek. A nap továbbra is bágyadt fénnyel vigyorog, nem túl nagy önbizalommal rendelkező felhőket oszlat szét, szikrázva-csillogva simogatja a folyót.

Lassan haladok, alkalmas helyen megállva, dobva néhányat, aztán leteszem a botot, a fotómasina kerül a kézbe, viaskodik bennem a horgász meg a fotós. Szinte porcukor-finomságú homokot rakott le a folyó az ártérre, mellé elképesztő mennyiségű hordalékot, gallyaktól az öles fákig. Szarvasok jártak előttem, őzek, pockok, kisebb emlősök, gémek, fácánok, nyomukat jól rögzíti a még nedves talaj. Aztán a hód jellegzetes, szinte betonkeményre tiport csapáját látom, ahogy a víztől esténként kiváltott egy-egy fához, hogy kérgétől, gallyaitól megszabadítsa.

Hiába, magas még a vízállás, kevés a nekem tetsző hely, bár akad azért, ahová nagyon belelátom a halat. Cserélgetem a wobikat, lassan, játszva vezetem őket, várva a jól ismert, ám megszokhatatlan kapást, az éles pendülést, az elakadásszerű ránehezedést, ütéseket, rágásokat, a húzásból kitérítő nekirohanást, bármit, csak hal legyen az oka! Ám a folyó egyre csak hallgat, hal nem mozdul, nem ugrik se márna, se paduc, pedig ilyenkor már szépen szoktak szaltózni. Hiába, idén megcsúszott a természet picit! Bennem persze nincs se türelmetlenség, sebúsebá!, a lényeg, hogy itt vagyok, itt lehetek! Olykor leülök, csak nézek látszólag, csak lesek, ám a füzek zöldje, a madárdal, a fény, az illatok, a folyó zúgása érzékszerveimen túl valahol mélyen bennem visszhangzik, sokszor megélt, ám soha meg nem unható érzéseket keltve bennem. Csak az érti, csak az értheti, kit a mozdony füstje megcsapott, akarom mondani kit a folyó szava megérintett!

Nincs nálam óra, időről tudni sem akarok, így gyomrom korgására hagyatkozom, majd csak szól, ha éhes. Szalonnasütés lesz, keresem is az alkalmas helyet, mert ugye, szalonnát sütni akárhol mégsem lehet. Hogy mitől alkalmas egy hely a szalonnasütésre, aztat nem tudom, de ha odaértem, megérzem. A vízpartra úgy illik a felvágott, mint henteslegényre a rohamsisak, itt egyszerűen magától értetődik a szabad tűzön sütögetés. Az alkalmas hellyel szemben nem támasztok konkrét kritériumokat, kiválasztja az saját magát menet közben, ahogy most is. Nem tudom miért /nem is kell!/, most ez lesz az! Kis gödröt vájok a homokba, bár most nem indokolja semmi a biztonsági óvintézkedést, de így szoktam meg. Ennek az eljárásnak van egy nagy előnye,a végén csak visszatakarom a parazsat a földdel, és nyugodtam mehetek tovább, nem fogom leégetni magam mögött a partot. Száraz ágat keresni sem kell, máris ropog a tüzem, amúgy indián módra:kis tüzet gyújtok, és közel ülök hozzá /a fehér ember nagy tüzet rak, és távol ül tőle, míg az indián kis tüzet rak, és közel ül hozzá/. Szalonnámat felkockázom, hagymát pucolok, csak olyan emberesen félbevágom, és már nyársalom is. Sütök. És nem cserélnék az ég adta világon senkivel!

Pirul az ebédem, egy kis poszáta nézi meg magának, egész közel merészkedik egy juharfa ágain ugrálva. Mi van, cimbora, kérsz egy katonát?
Mielőtt nyálam végképp elcsorogna, késznek ítélem az első nyársat, mit mondjak, a konyhaművészet Oscar-díjas remekét sikerült ismét összehozni. Ráduplázok, egyszer élünk! Jóllakottan szemlélem már a világot, elpöfögök utána egy cigarettát, isteni! Jó, tudom a cigit elhagyhatnám! A parazsat visszatakarom, nyomom se látszik. Mert illő módon még a cigicsikket is hazaviszem!
Korábban már sokszor szép halakat adó helyeket érintek, ám most hallgat a víz, egyetlen apróságot látok csupán, ahogy a beeső wobblertől megriadva kiugrik a vízből. Ez biztató jel, halat legalább láttam, legközelebb már lesz kapásom is, következő alkalommal pedig biztos, hogy halat markolok! Nem kell mindjárt, azonnal a közepébe ugrani semmi jónak, lassan, lélekderűvel éppoly gazdagon térhetsz haza, mint ha méternyi zsákmány nyomná a válladat.

Szemlélődöm, merengek, szívom magamba a tavaszt, a színesedő, buján zöldellő, sokat ígérő vízpart teljesen elzsongít, nem is akarok én már halat fogni, tökéletes ez így is! Leülök egy kidőlt fára, a nap felé fordulok, lehunyom a szemem. Csak a folyó csobog, egy poszáta mondja a magáét nekihevülve. Egyedül vagyok, ám nem vagyok magányos! Folyton visszatérek, mert visszahív, mert visszavár, visszaölel magába a folyó, a hely, ahol emberré lettem! Jóban vagyunk, jóban vagyok magammal, jóban vagyok a világgal, mert van mihez mérnem, van mihez viszonyítanom, tudom, mi az, ami nem számít, nem számottevő, felesleges, értéket mérek, megmérettetem, tanulok, okulok, minden alkalommal viszek haza magammal magamból egy újabb darabot!