CUCULUS CANORUS

Nos, Cuculus canorus nem egy, a XVI. században élt itáliai bankár és kereskedő, annál jelentősebb "személy", de ne rohanjunk ennyire előre!
Reggel volt, mehetnékkel terhes reggel, fél 5 óta lesem, mikor tehetem ki a lábam. Hatig bírom, terepszínbe ugrom, és már megyek is. Kilépek a kapun, párával, köddel terhes a levegő a tegnapi eső után. A nap épp kelőben. De micsoda napfelkelte! Narancs-ragyogással kel a nap, a párán széttört, szétfolyt sugarai földöntúli hatást keltenek. Oda akarok menni!

Persze, oda nem mehetek, legalább is nem ebben a bakancsban, elkopna a hosszú út során. De a reggelt irigy kutya módjára kisajátítom most magamnak, ez mind az enyém, hangulatát, hatását magamévá teszem, zsebre vágom, elraktározom, lényemmé lényegítem.
A tegnapi eső jókora százaléka még fák, bokrok ágain csüng, a napsütésben millió ékkőként ragyognának...amennyiben a nap elé nem tolakodnék egy fránya felhő. A fene vigye, fények nélkül bajos lesz a vízcseppeket megörökíteni, pedig akad bőven "lőnivaló" Vadalmafán virág virít, bár csak mutatóban egy-kettő, ám ők is félreérthetetlenül jelzik, ha megkésve is, de tavasz van. Az amúgy nemszeretem kökénybokrokon öklömnyi bimbók duzzadnak, hogy majd tömegükkel fehérbe öltöztessék az erdőszéleket, sövényeket. Fácán kakatol hangosan, rá egy őzbak felel. Mindenfelől madárfütty száll, kis széncinke telepszik alig karnyújtásnyira egy ágra. Ráemelem a gépet, persze, hogy odébb ugrik, kergetőzünk, nem áll szándékában képre kerülni.
Zseniális a reggel, tényleg tavasztól terhes a levegő, bár csíp picit a hideg, mégis érződik mindenen, ez már az!

Újabb őzbak riaszt rám, öblösen, már-már torokfájósan szól egy kis akácosból. Keresem, nem lelem, elléphetett. A Rába felé még mindig csak gólyalábon lehetne eljutni,bár a partján álló füzek zölden mosolyogva hívogatnak, irány az erdő. Felhőket cipel az ég, de talán előbukkan a nap! Tócsákat kerülgetek, néha nem, minden víz alatt. Az erdőszélen fotózom, amikor...jól hallottam, Cuculus canorus? Újra szól, egyértelmű, ő az. Hogy ki? Hát a kakukk! Megjött, legalább is először hallom idén. Nincs apelláta, tavasznak kötelező lenni! Kakukkom végigkísér az erdőn, hol innét, hol onnét szól jellegzetes hangján.
Minden csupa víz, egy helyen jókora pocsolyában állnak a kis tölgycsemeték, egy tőkés réce repül fel közülük. Tőkés réce az erdőben, bekakilok! Hiába, a világ változik, alkalmazkodni illik hozzá. Bakancsom nedvtaszító képességét jócskán próbára teszi a sok víz, de most nem zavar, kötésig járnék meztelen seggel a vízben akár, annyira jó itt és most! Fakadó rügyek akarásától színesedik az erdő, szinte hallani, ahogy növekszik, duzzad, él minden.

Három napja jártam kint utoljára, de mintha másik világban járnék, annyit változott az erdő. Színek és illatok tarkasága, harsányan, ám csendben bomló hangulat vesz körül, ölel magába. Kakukk szól, rá holló felel, barátcinke száll szinte az orromra, az erdő alján millió odvas keltike vigyorog. Jó itt! Most! Így!
A felhők is elszégyellik magukat, ellépnek a Nap elől, utat engedve a fénynek, mely szinte elönti az erdőt. Szembefordulva a napsütéssel milliárdnyi ragyogó vízcseppbe öltözött bokrokon felejtem a tekintetem, varázslatos-mágikus a látvány! Ünnepel az erdő, tavaszt, fényt, életet.

Többször is megfordulok, háttal állva a fénynek legfeljebb az árnyékok szórakoztatnak, szembe fordulva pedig mintha máshol járnék, úgy ragyog a víz mindenen. Így van ez! Nézheted a világot a fénynek háttal, keresheted benne magad. Ám a fény felé fordulva ott a sok titok, ragyogva, ékesen. Csak rajta áll, miként nézed mindazt, ami körülvesz, és csak rajtad áll, meglátod-e mindazt, ami az orrod előtt van, vagy hátat fordítasz! Nem a Napba kell nézni, attól megvakulsz, de látni kell, amit a fény előhív az életből.

 A fény olyan, mint a szeretet, tisztára és igazzá színezi a világot! Csak egy út létezik! Út a fény felé, a szeretet felé! A tavasz csók és ölelés, mágia!

Ezernyi színnel és formával marasztal a tavaszi erdő, ám reggelim helyén mély korgással figyelmeztet a gyomrom, én is élek, táplálni kellene a testem. A lelkem telis-tele van, hangulattal, fénnyel, szépséggel, harmóniával. Valamit, valami nagyon fontosat megtaláltam egykoron, mikor először léptem az erdő fái közé. Folyton visszahív, és tudom, visszavár! Bármi fontosat, igazán fontosat, lényegit találsz az életben, el ne engedd soha, lelked egy része vele merül el! Mindig arccal a fény felé járj, és szeress!