A halfogáson túl most piszkos anyagi érdekek is motiválnak, tegnap egy hanyagul elegáns dobást követően elvette egy fűzfa a wobblerem, jó lenne megtalálni, de ehhez a túlpartra kell mennem, így végigkerekezek a folyót kísérő úton. A Marcal idei kisebb áradása megint adott munkát a homokzsákokat előszeretettel pakoló katasztrófavédelmiseknek, az út eleje olyan, mintha a bugaci homokpusztákon kelnék át biciklivel. Feljebb már kemény a talaj, bár itt meg a helyi gazdák vágták össze, akik előszeretettel ülnek traktorba közvetlen eső után, hogy aztán tönkre pocsékoljanak minden utat. Sebaj, így a bringán ülve ingyen kapok teljes körű prosztata-masszázst. Mire a folyón átívelő kis hídhoz érek, kisüt a nap is, meghazudtolva a tegnapi szeles, majdhogynem hűvös időt.
Elvégzem a szerelkezés rituáléját, ami többek közt arra is jó, hogy a folyóra kiérés közben egyre zaklatottabb idegeim megnyugodjanak. Most, a napsütésben látszik igazán, mennyire is tiszta a víz, szépen lelátni az aljára, küszök bóklásznak előttem, beljebb sorra rajzolják jellegzetes karikáikat a felszínre. A Marcal egyik nagy vonzereje számomra a tiszta víz nyújtotta "mozi", apróhalaktól a böszme domolykókig és a sok esetben leesett állal lesett szörnyekig sokféle hal amúgy rejtett életébe nyerhetek így bepillantást.
Állhatatosan csapkodom a vizet, darab ideig eredménytelenül, eszembe is jut tegnapi megjegyzésünk, hogy ideálisabb időjárási viszonyok közt tán nem fogtunk volna olyan szépen. Úgy látszik, beigazolódik a megjegyzés. A napsütötte részeken valóban még lekövetést sem kapok, ám lejjebb lesznek fás, árnyékos részek, oda helyezem a bizalmam. Ami bizalom marad, az első ilyen szakasz-istenem, úgy néz ki, mint valami álom!- bizony nem ad kapást.
A termetes fűzfák közt járva ideálisabbnál ideálisabb helyekre hintem az ideálisabbnál ideálisabb wobblereket, de hiába az igyekezet, a mélyből senki sem szól hozzám. Part szélébe dobom a kis Kenart-ot, a kint lévő zsinór beleakad egy víz fölé hajló csonka nádszálba. Megpróbálom lepöccinteni, makacskodik, nem adja. Vontatom tovább a wobblert, már a nádszál közelében jár, mire leveszi végre egy pikkelyes. Sügér csapkodja a vizet. Ez egy ilyen nap, a felakadt zsinór miatt nem adatik meg a kapás érzése, ráadásul a fárasztást is elvégzi helyettem a nádszál. Kikapom a kis sügeret, méltatlankodva néz rám, visszaveszem a csalit, és elengedem. Minden esetre a nap meg van mentve, halas lett a kezem.
Minden dobásba bele látom, bele érzem a halat, minden adott, hogy most... vagy most! Cserélgetem a wobblereket, egy kis Kenart akad a kezembe, különösebb meggyőződés nélkül akasztom kapocsba és már repül is. Vízre érkezés után épp megindítanám, mire BUMM!, elemi erővel veszi magához valaki. Bár a meder közepén jött a támadás, halam rutinosan a parthoz úszik, gyökerek, faágak közt keres szabadulást. Botom karikában, a hal enged az erőszaknak, már előttem úszik a mélyben. Emelem, várom, mikor pillanthatom meg először. Pompás, gyönyörű domolykó a horogvendégem, még visszabukik, másodjára már a parthoz simul. Nagy nehezen kimarkolom, ércsipesszel kiakasztom a horgot, fotózom, mérem. 38 centi, mély tónusú, káprázatos színekben pompázó igazi marcali buckófejű. Engedem is vissza, baj nélkül, határozottan tűnik el a mélyben.
A hal kiemelése és visszaengedése közti idő szinte teljesen kiesik, olyan extázisban vagyok. A zsinórt, végén a wobblerrel a körülöttem lévő bokrokról szedem össze, az ércsipeszt pedig fogalmam sincs, hová tettem, ha agyonütnek se tudnám megmondani. Végül a hátizsákomban találom, de hogy hogy került oda, rejtély! Biztos, amikor előkotortam a Nikont, akkor tettem, dobtam bele, de erre nem is emlékszem. Szeretem én is fotón megörökíteni a szebb fogásokat, de rettenetesen féltem is egyben a halat, eszeveszett kapkodás ez nekem, szeretem minél hamarabb újra vízben tudni a halat. Leülök, remeg a kezem, rá kell gyújtsak. Eszembe jut öreg sporttárs kollégám, aki csak legyint, ha említem a domolykó fogásaimat, szerinte szemét hal. A bennem lévő buddhista szerzetes mára már megjegyzés nélkül engedi el füle mellett az ilyen szavakat.
Tovább sétálok, időnként ránézek a vízre, de már különösebb erőltetés nélkül, csak kíváncsiságból úsztatom meg a csalikat. Megkaptam mára az élményt, nincs bennem hiányérzet a további kapástalanság miatt. Leérek a tegnapi beszakadt wobblert rejtő fűzfa közelébe, de a part megközelíthetetlen, sűrű bozót takarja a vizet, a tájékozódási pontként kinézett nyárfát se látom a túlsó parton. Ami a folyóé, az a folyóé.
Visszafelé egy tiszta partszakaszon leülök a fűbe, nézem a lassan ballagó folyót, mosolygom a felszínen mozgó apróhalak kedves igyekezetét. Itt kellene maradni, soha többé vissza nem térni a "civilizációba", nem kell az átka, a nehézségei, az emberi társadalom egymást maró hiábavaló igyekezete, az önzés diktálta harc, a lassan mindent eluraló technika személytelen, gyilkos valósága. Tudom, hogy nem maradhatok. Egyet azonban megtehetek: mivel itt van a lelkem egy darabja, annyiszor keresem fel, ahányszor csak tehetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése