HÚSVÉT A RÁBÁN

   Okulva a tegnapi kapástalan kudarcból, ma későbben indulok, időt hagyva a domolykóknak a felébredéshez. Bár csodás volt a tegnapi hajnal a Rábán, a folyó felett lebegő párával, a kelő nap festette vörös színekkel, mesébe illő módon úsztam meg érintés nélkül a horgászatot. A hideg reggelt okoltam, ezért most inkább átolvasom az időt, míg a nap feljebb nem kapaszkodik.
  10 órakor érek vizet, az egy hete komoly kapásokat adó kövezésen kezdek. A felső végén hallgat a víz, itt volt Rapala SSR-re a nagy rávágás, de most csak a csend. Lejjebb megyek, a víz fölé nyúló öreg fűzfa tövébe. Apadt a víz, még jobban horgászható, ám hiába küldök csatasorba Rapalára Yo-zurit, vallatom a mély vizet, igyekezetemre nem érkezik válasz. Végső elkeseredésemben az ezen a mély vízen sok reményre nem jogosító 3 centis Kenart Hunter-t hintem a habokba. Kétszer vissza is jön szótlanul, ám harmadik bevontatásra olyan kapást kapok, nagyobb gyönyörűség, mint a Miss Reef verseny döntőjében az első sorban állni. Súlyos hal a vendégem, és bár rövid a küzdelem, mutatja erejét a szép domolykó. Kimarkolom a vízből, a kis wobbler a torkában, mélyen. Az ércsipesz azonban pillanat alatt visszaveszi tőle. Előkotrom a Nikont, de annyira féltem a gyönyörű halat, csak kapkodva fotózom, és már el is engedem.

   Tuti, hogy ezen a helyen egymás hátán állnak a halak, dobom is vissza a kis Kenart-ot, de már hiába, nincs kapás. Sebaj, meg van a vén domolykó, laknak itt halak, a sejtésből így lett bizonyosság. Lesétálok a múltkor megtalált, leszakadt partszakadáshoz, most már nem kell ugranom, ismerem a járást. Visszaforgó vízben a Hunter hoz is egy rávágást, de halam csak egyszer jön fel. Süt a nap szikrázón, dél is van, korog a gyomrom, sütnivaló finomságokat rejt a hátizsák, gyorsan összekapkodok az uszadékfákból egy tűzrevalót, nyársat metszek, feldarabolom a sonkát-kolbászt, hamarosan a lángokba csöpög a néhai disznó zsírja. Ez nem puccos gyorskajálda, kövön ülve sütögetek, mellettem repül el két jégmadár, rám süt a nap, arcomba keveri a gyenge szél kis tüzem  füstjét. Mert indián módra, kis tüzet rakok és közel ülök hozzá. Mire elhamvad a fa, nyársam is kész, ingerlőn pirult sonkadarabok ölelik a kolbászkarikákat. Jóllakom, elszívok egy cigarettát, vissza pakolok a hátizsákba, és tovább indulok. Csak pár lábnyom marad utánam, maréknyi hamu a kövek közt, a cigicsikk is jön velem haza. 
   Megnézem a kövezés alját, korábban kihagytam. Öreg fűzfák közt járok, ezernyi ibolyatő közt, gyökerekbe kapaszkodva ereszkedem a vízig, moha borította köveken állok. Mint a mesében.

  
Nincs kapás, így még lejjebb megyek, a kövezés alatti homokpadra. Az apadás alig hagy vizet a part menti kavicsokon, billegető cankó röpül fel jöttömre, majd a korábban látott két jégmadár suhan el, jellegzetes hangon kiáltva. A partom álló akácok árnyékukat bámulják a vízben.

 
 
 A homokpad mentén még jobb a víz, mint a múltkor, ám derekáig nem jön a várt kapás. Itt hódok két termetes nyárfát is kidöntöttek, egyikőjük a vízbe is beleér. A fa csúcs alatti megtört vízből előbb ütés, majd botgörbítő kapás ér, ám halam másodperc múlva elköszön. Újabb dobások, egy ütéssorozat végül akasztásban ér véget, kisebb domi igyekezetem jutalma. A megakasztott halat majd kétszer akkora kollégája a partig követi. Ezt a furcsa viselkedést már többször megfigyeltem, volt, hogy a megakasztott domolykót követő társa csipkedte is a szája szélén ülő wobblert. 

  Lejjebb ereszkedem, kidőlt fák alatt mászom át, vagy épp felettük, ahogy a helyzet megkívánja. Hol vaddisznócsapán, hol szarvasok nyomán járok. Jobbnál jobb halas zugokat találok, egy helyen pár dobás után már azt lesem, hol lesz a legközelebbi leállás, amikor minden előzmény nélkül görbül a bot a kezemben, eltéveszthetetlen kapással akasztja horogra magát egy jobb domi. Van benne kraft, bucskázik, szalad a víz alatt. Hogy bírtam én ki két évig e nélkül a felemelő érzés nélkül? Halam 30 centi, szép, hibátlan domolykó. Megy ő is vissza a vízbe, magamban a szokásos módon köszönöm meg a folyó gyönyörű ajándékát. 

    A parton lefelé sétálva az áradások marta magas partfal miatt elérhetetlen a víz, ám fent komoly szarvascsapa, szinte gyalogösvényen járok. A parton álló fűzfák gyökérzete a levegőben lóg, egy újabb áradás már bekéri őket a vízbe.

   Pompás helyre bukkanok, elakadt fatörzsekre vastagon homokot rakott a folyó, mellette, alatta finom, mély víz, a víz alatti homokból mindenütt faágak, gyökerek állnak ki, eszményi búvó és leshelyet biztosítva a halaknak. Elméletben. Mert a wobblerek érintetlenül jönnek vissza hozzám. Épp lejjebb ereszkednék, mert ha itt nem, majd ott lesz hal! Ez a megállapítás nem tizenkét, sivatagi magányban, elmélkedéssel töltött év filozófiai végösszege, csupán a józan ész és a soha nem lankadó remény mondatja velem. Épp indulnék, amikor egy kajak jelenik meg alattam, folyásnak felfelé evez a benne ülő. Nocsak!Szokva kell legyek az ilyesmihez, bár az ellenkező irányba, de évekkel ezelőtt még sok kajak szántotta a vizet nyaranta, bennük naturista lelkületű fiatal leányzókkal. Most nincs ilyen szerencsém, vízi sport kedvelő fiatalember evez velem szembe. Szóba elegyedünk, Vág lenne az úti célja, elbátortalanítom, amikor a távolságot megsaccolom. A visszafordulást említi, de magára hagyom, lassan indulnom kell vissza felé. Nekimegyek az ártéri rengetegnek, de szerencsére annyi a vadcsapás, válogathatok, melyiken is hagyom el szeretett folyóm árterét. A töltésen sétálva megmosolygom a mentett oldali vetések káprázatos zöldjét, az égen úszó felhőket, a töltésoldalból elinaló fácánkakas hepciáskódó igyekezetét.