SHAD RAP NAP

   Az, hogy két évnyi kihagyás után újra kezdem a horgászatot, többek közt azt is jelenti, megadatik a folyó újra felfedezésének semmihez sem hasonlítható élménye. Hisz egészen más fényképezőgéppel a nyakamban nézni a vizet, és persze más horgászbottal a kezemben. A Rába pedig különösen olyan folyó, amit újra és újra tanulni kell, hisz az áradásai szakadatlan rombolják a partját és építik a mederviszonyokat. Így jutok ki sokat látogatott szakaszokra, ugyanakkor megélve az újdonság bizsergető érzését.
  Kora tavaszi bágyadtan erőlködő napsütésben indulok útnak, madarak cikáznak mindenfelé, az árokpartokon salátaboglárkák tömege virít, köztük elhajított pillepalackok. Olyan kurva nagy változásokat óhajtunk, és ilyen apróságban sem történik változás és nem is fog!
  De letérek végre a betonról, a folyóhoz vezető földút mellett álló fákról két egerészölyv libben el, odébb egy kis vadetető mellől fácánkakas szalad a sűrűbe. Végre felérek a töltésre, az ártérről fakopáncs társkereső dobolása fogad. Végre jó helyen vagyok!
  Egy jókora homokpadra igyekszem először, egy hete az alján kiterülő langóban domolykót fogtam. Most nem fogok, az apadással eltűnt a kis csendes öblözet. Irány lejjebb. Kókadozva utolsókat rúgó hóvirágok közt vadcsapásokon közelítem meg a folyót újra, itt megint egy homokpad lesz, kora tavaszi horgászataim biztos fogást adó helye volt anno. Régen jártam erre, csodálkozhatok: az áradások átrendezték a terepet, függőlegesre szabdalták itt az amúgy jól járható partot, a legtöbb helyen most még le sem lehetne ereszkedni a vízig. De ahogy a folyó rombol, úgy épít is, lejjebb hangulatos kis zátonyokat alakított ki, mellettük, alattuk halat sejtető megcsendesülő vízzel. Vallatom is az egyre tisztuló vizet, sok mindent belelátok, halat minden méteren, de a wobblerek érintetlenül térnek vissza hozzám. Értetlenkednék, ám leköt a folyó látványa és a part sokszínűsége, hol erős szarvasváltón járok, hol a vaddisznók túrta avarban lépkedek. 

  Elérek a homokpad aljára, innen egy jókora kövezés kezdődik, szintén halas pálya kedvező vízállásnál. Most még kicsit magas a víz, csak a kíváncsiság dobat velem párat a kövezés felső végéről a kavargó vízbe. Nem is fűzök hozzá sok reményt, a korábban használt 7 centis Rapala SSR-t is fent hagyom. Lásd csodát, második bevontatásra akkora kapás ér, majd a botot ejtem el. Van itt hal, azannyaszemit! Szűröm a vizet állhatatosan, már azt lesem, hogyan férek a vízhez a halkiemeléshez, de dobásról dobásra gyengül a vízalatti aktivitás, még megszólítanak egy 5 centis SSR-t meg egy Rapala Originalt, aztán már nem jönnek fel semmiért. Sebaj, adrenalin-szint rendben, a kövezésen lejjebb bedőlt fák, rajtuk elakadt uszadék, alattuk jó víz lehet, ott lesz az én mára rendelt halam is. Magát a kőszórást csak 3-4 méteres meredek partfalon leereszkedve érném el, akárhol, akárhogyan nem is kivitelezhető. Az első elakadt fánál nem is jó a víz, kavarog rendesen, itt tényleg erős a sodrás. Lejjebb egy jókora fűz áll a kövek közt, törzse a víz fölé hajol. Hihetetlen, hogy még mindig itt van, dacolva a vízzel, a part erősítésére szórt betonkockák közt kapaszkodik a gyökérzete.

  Alatta öreg fűz, hasonló pózban, hasonló makacssággal tartja magát. Törzsén köbméternyi elakadt uszadék, alatta mély, megcsendesülő víz. Ezt kerestem! Már első dobásra nekiugrik valaki az SSR-nek, a folytatásban viszont már csak pöccintéseket kapok, érdekes módon más wobblerre még leheletnyi érdeklődés sincs. Pedig annyira jó itt a víz, prímán horgászható. De nem ad halat. Próbálom mélyre törő Salmo Bullhead-el is, kopog a partszéli köveken, le is akad, nehezen, de kipöccintem. Eseménytelen majd tucatnyi bevontatás után kiállok egy cigire, moha lepte köveken ücsörgöm, mellettem egy kiszáradt juhar, melyet csak a kövek közé ékelődött halott gyökerei tartanak állva.

   Lejjebb ereszkedem, itt még épp használható a víz, kapok egy gyenge ütést, aztán már semmi. A kövezés többi része most használhatatlan, el sem tudnék menni a kőszórás koronáján, akkora most a víz. Felkapaszkodom a partfalon, a fák közt sétálok lejjebb. Ahol újra a partfalhoz férek, elképesztő látvány tárul elém. Az addig is szakadt part tovább omlott, becsúszott az egész a mederbe, fákkal, kövekkel együtt.

   Halas langók, viszaforgók a part mentén. Csak ide hogyan jutok le? Több méteres a függőleges szakadás, de lent szarvascsapát látok, ha azok lementek, nekem sem lehet kivitelezhetetlen. Addig keresgélek, míg egy helyen ugrásnyira kisebb bokor fog valamennyi földet. Bakker, legfeljebb leugrom, lesz, ami lesz, vissza meg majdcsak felkapaszkodom. Nekem ide le kell jutnom, mese nincs. Nagy levegő, halk ima... mintha mindig is ezt csináltam volna, 10 pontos a mutatvány, már lent is vagyok.

  Megúsztatom a nálam lévő wobblerek majd három negyedét, és annak ellenére, hogy a nap legjobb, legígéretesebb helyének eléréséhez testi épségemet is kockára tettem, a halak hálátlanul hallgatnak. Minden esetre ezt a helyet pirossal írom fel arra a képzeletbeli térképre. Fotózom, közbe rábukkanok a helyre, ahol a szarvasok ide leereszkedtek, nekik több eszük volt, kényelmesen lejutottak. Igaz, akkor se értem, mi végre. Felkapaszkodom újra a partra, mi más is fogadna, mint egy hódok döntötte nyárfa.

  Leülök a fűbe, élvezem a napsütést, a közelemben madár dalol. Nem, ez nem holmi tavaszváró, bátortalan hangolás, igazi, hamisítatlan ének!
  A kövezés alatt megint homokpad van, szintén olyan partszakasz, ami... de hagyjuk is az emlékeket, ma szépen elkiabáltam őket!
  Áldom, aki a szarvast kitalálta, szigorúan taposott vadcsapán botlás nélkül ballagok a parton, míg elérem az említett homokpadot, ahol korábban... ugyan már! Hiába dobálom végig erősödő napsütésben puccos wobbler-csodákkal az amúgy szinte tökéletes vizet, hallgat a víz alatti világ. Azért itt is akad néhány változás, mióta nem láttam, a hódok kidöntöttek pár nyárfát, a miheztartás végett.

  Leülök az egyik törzsre, rágyújtok még és magamban eldöntöm: igaz, hogy nem fogtam halat /de még milyen igaz!/, viszont sétáltam egy jót, volt kapásom, tehát a folyó nem üres, újra felfedezés címén találtam pár helyet, ami a későbbiekben majd ontja a kapást, úgyhogy csak akkor lehetnék elégedetlen, ha-azt hiszem- bölcsen ne tudnám, mekkora kiváltság ez az életemben, hogy ennek a folyónak a partját járhatom.
  Apróságnak tűnő, ám jelentős hozadéka a napnak, hogy egy eddig alig használt wobbler hozott kapást, van belőle bőven, az elkövetkezendőkben biztos helyük lesz a csalis dobozban.

  Haza felé még ránézek az általam ismert egyetlen erdei vöröshangya-bolyra, a kis rovarok fent szorgoskodnak a boly tetején, tatarozzák azt. Biztos tavasz van!