Még senkivel se találkoztam, akit más, mint a halál vagy kibírhatatlan szenvedés ennyire lesújtott volna, kivéve Hadleyt, mikor bevallotta, hogy az írásaim elvesztek. Zokogott, zokogott, és képtelen volt megmondani. Vigasztaltam, hogy bármi szörnyű dolog történt is, olyan nagy baj nem lehet, s hogy lett légyen akármi, majd eligazítjuk, ne eméssze magát. Majd csak kiheverjük. Végül aztán megmondta. Biztosra vettem, hogy a másolatokat nem hozta magával, helyettest fogadtam, hogy a riporteri munkámat ellássa, akkoriban sokat kerestem az újságírással, s nyomban vonatra ültem, és Párizsba utaztam. Minden igaznak bizonyult, s emlékszem, hogy mit is műveltem, amikor aznap éjjel beléptem a lakásba, és rájöttem, hogy Hadleynek van igaza. De hát akkoriban már túl voltam rajta, és Chinktől megtanultam, hogy a veszteségekről nem szabad beszélni, így hát még én bíztattam O'Brient, hogy ne adja annyira búnak a fejét. Lehet, hogy számomra egyenesen jó az, hogy korai munkáim elvesztek.
Ernest Hemingway: Vándorünnep
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése