Tavasszal általában kora reggel dolgoztam, míg a feleségem még aludt. Tárva-nyitva állt minden ablak, s az utcán a macskakövekről ekkor száradt fel az éjszakai zápor. A szemközti házak homlokzatát is ekkor szárította a nap. Az üzletek még zárva voltak. A kecskepásztor a sípját fújva terelgette a nyáját fölfelé az utcán, s a fölöttünk lakó asszony kiállt a járdára egy nagy csuporral. A pásztor kiszakított a nyájból egy feszülő tőgyű, fekete fejőskecskét, s belefejte a csuporba, míg a kutyája a többit fölkergette a járdára. A kecskék ide-oda kapkodták a fejüket, mint a városnéző idegenek. A pásztor megkapta az asszonytól a tej árát, megköszönte, elindult, fújta a sípját, a kutya meg terelgette tovább a billegő szarvú kecskéket. Én visszaültem a munkámhoz, az asszony meg jött fölfelé a lépcsőn a kecsketejjel. Takarításhoz használt filcpapucsot viselt, s így csak a szuszogását hallottam, amint megállt a lépcsőházban az ajtónk előtt, aztán az ajtaja csapódását. Csak ő ivott a házban kecsketejet.
Ernest Hemingway. Vándorünnep
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése