ÖREG HORGÁSZ NEM VÉN HORGÁSZ!

   A muszáj nagy úr! Pláne, ha többszörös! Muszáj horgászni, ám muszáj várni a hajnali indulással:felhős az ég, engedem, hogy eldöntse, mit akar. Nem mellesleg szarvasbőgés van/szól is egy bika valahol, olvasás közben hallgatom!/, nincs kedvem konfrontálódni  a vadászokkal. Úgy nézem, eső nem lesz, fél hétre meg kellően kivilágosodik ahhoz, hogy ne nézzenek vadnak!
   Igyekszem hamar a civilizációt magam mögött hagyni, ha már végképp elhagyni nincs is módomban. Felérek a töltésre, egy őz előttem ugrik át. OK, terv első része sikerrel teljesítve! Azt már eldöntöttem, hová megyek horgászni, vagyis honnan indulok, míg kiérek, sasolok, hátha maradt kint bika valahol az erdőszélen, tarlón, ám csak őzeket látok;egy villanypásztorral körülvett tábla közepén legelnek kedélyesen. Jöttömre beszaladnak a kukoricásba. Odébb újabb őz ugrik át előttem, alig méterekre. 
  Megérkezem a helyszínre, bringa letesz, irány a part. Messziről, elsőre úgy tűnik, megáradt a Rába, de hál'istennek csak szőkült picit a tegnapi eső nyomán, pont megpecálható. Gyorsan szerelek, és már lendül is az első dobás;ügyefogyottan, a gazban elakadó wobbler előttem pottyan a vízbe, ahogy megmozdítom, bumm, ráveti magát egy domolykó legény/vagy leány?/, hozzá is ragad. Vannak babonás lelkületű horgászok, akik az első dobásra fogott halat rossz ómennek tartják, én nem tartozom közéjük. Ja, hogy kiköptem kelet felé háromszor? Megszokásból!
   Elindulok felfelé, szerencsére vadcsapáson, mert szinte folyik a víz a növényzeten, majdnem gázlóruha kellene a partra is. Jobbnál jobb helyek vannak errefelé, bár a magas partról nem lenne egyszerű egy esetlegesen megakasztott halat magamévá tenni, így nem is nagyon erőltetem. Lesz itt egy hely, ahol szépen le lehet állni a partra, és halat is szokott adni. Á, meg is van, bár az áradások kicsit leamortizálták. A kapás is megjön, jó domi bökdösi, macerálja a wobblert, egyszer a víz fölé is kiperdül a lábam előtt, de nem akar megragadni. Aztán egy lassú bevontatásba csak beledurrant! Szép, bőven 30 centi feletti. Részemről csúnyán akadt, a wobblerhasi horga a szájában, a hátsó horog szabadon. Ki sem veszem, fogóval kirántom a horgot, halam pillanatnyi meglepődés után ellibben. Szevasz!
   Közben előkerül a nap is, ha nem is szikrázva! Csodát művel ismét, elő a fotómasinát!

   A napsütéssel megérkezik a konkurencia is, előbb egy szürkegém néz meg magának, majd jégmadár repül el előttem. Vele a nap folyamán többször is találkozom, persze a közelemben leszállni, és modellt állni nem méltóztatik. Apró domolykók szerencséltetnek, püfölik, ütik a wobblereket, de partra egyik sem kívánkozik. Igazi célom a feljebb lévő partvédő kövezés, ennél a vízállásnál használható. Kevesen, vagy szinte senki nem horgássza, pedig darabos halak lakják. Igaz, megközelíteni sem egyszerű, kell hozzá némi elmebaj!! Nem tévedtem szép víz csordogál a kövek lábánál, tökéletes pályának tűnik. Már az első leállásból van is kapásom. De csak ennyi, a wobblercsere sem hoz eredményt! Mégis csak lenne az első dobásra fogott hal és a későbbi eredményesség közt összefüggés? Ah, babonaság! H hal nincs, fotózzunk, csillog, villog a napsütésben minden.

   Persze, amennyiben fotós céllal jövök, több odafigyeléssel  csinálnám, csábítanak is a fények, a ragyogó színek;ám csábít a víz is, és a benne lakó halak. Mielőtt végképp kettészakadna az énem, horgászbotra kapok ismét. Hoppá, egy pókháló, ácsi. A fény pont ráesik, szivárványként csillognak a szálai. A halak megvárnak, a vízből úgysem mennek sehová!

  Akkor most vágjunk rendet a halak közt! De mi a bánat? Csaknem meghal az orsóm? Alig tudom tekerni...zsinór nem tekeredett a dob mögé, a botra sem akadt fel sehol, hisz dobni tudok! Ne most, ne így! Itt vagyok a tutiban, ne hagyj cserben, kérlek!! Amennyire lehet, szétszedem, ám minimális koszom kívül más rendellenességet nem látok! Ó, hogy miért nem néztem én anno több McGyver-t? Nem mai gyerek, szegény, és persze nem is felsőcsúcskategória, de így, ilyen előzmény nélkül mégsem adhatja be a kulcsot! Na, akkor gondolkodjunk, merítsünk ihletet a pincepörköltből! Gyorsan tüzet rittyentek, és már forr is. Finom, bár a konzervgyár termékfejlesztőinek figyelmét felhívnám arra, hogy a só és bors adagoló garatján szűkíthetnének kicsit. Összehúzza a záróizmomat rendesen!

   Na, lássuk, tele gyomorral tán orvosolható a problémám. Újra szétszedem az orsót, kicsit megtisztítom. Semmi változás. Hajaj! Azért csak dobálok, igaz, izzasztó így tekerni a hajtókart, a wobblervezetés finomságairól ne is beszéljünk. Ám láss csodát, egyszer csak megjavul, és a szokott formában finoman fut a szerkezet! Nem is akarom tudni, mi volt a bibi!!

  Annyira halasnak tűnik a víz-igaz, különösebb halmozgást nem látok-, meglepő a kapástalanság. Hiába próbálom a felszín közelében, majd a mélyben, sorra érintetlenül jönnek vissza a csalik. Közben érzem, megbosszulja magát a fél hármas kelés, a melegedő időben lassan, ám annál biztosabban elbágyadok. Kezd a parti növényzet is sűrűsödni, ide már a vaddisznó is csak ríva jön be! Igaza van a Tamásnak! Megöregedtünk. Csónak kellé a fenekünk alá, aztán szépen beevezni a nádba, bedobni a nádi pontyozó motyót, csendben lesni az úszót, legfeljebb közben keresztrejtvényt fejt az ember. Nem ám ekkora dzsungelben küzdeni Rambo módjára, kúszni-mászni serdülőkori felelőtlenséggel! Többméteres meredek partfalon leereszkedni..mi vagyok én, Spiderman? Ott liheg a 4. X a nyakamban, tudomásul kell vennem, a rábai parti pergetés már túl nagy fa nekem! A parti köveken állva két perc alatt elzsibbad a lábam, nyögve mászom át a kidőlt fákon, sajgó derékkal bújok a bokrok közt, arról nem beszélve, még vissza is kell sétálnom a biciklimhez! De ha egyszer a véremben van, nem tudok meglenni huzamosabb ideig nélküle! Kell, kell ez nekem, amikor része leszek, mert ott vagyok, engem köszönt a felkelő nap, ismerőseim a fák, a folyó, a madarak, nekem taposnak csapát a szarvasok, és rám várnak a halak, mert tudják, én csak megfogni akarom őket, elvenni nem! Legfeljebb lassul a tempó, több a merengő ücsörgés, több a nyögés,a lábmasszírozás! Ez van, fiatalabb nem leszek, de ami vagyok, ettől vagyok! Jó, még mielőtt könnyeket hullajtanék, nézzük azokat a halakat! Egy bedőlt fa alatt rám is köszön valaki, kisebb wobblert kínálok, de továbbra is csak ütöget, aztán már fel sem jön! Pedig ez a pici pezsdülés jótékonyan hat elvileg a halak étvágyára! Hiába, az elsőre fogott hal visszaüt!

   N azért nem nézi a koromat, ha kézbe veszem, és lenyomom az exponáló gombot, hűen teljesít! Be látom, ma már sok pikkelyes babér nem terem, búcsút veszek a folyótól. Nyögve, mert hogy vissza kell kapaszkodjak a parton, és valahogy ki kell jutnom az ártéri összevisszaságból. Vissza civilizációba egy akácoson át jutok. Korábban itt egy rét volt, több, mint száz lágyszárú növényt azonosítottam itt, míg botanikával múlattam az időt. A magánosítás aztán akácost ültetett a helyére. Szó se róla, szépek már a fák, ám nekem a rét jobban tetszett! Kiérek az ártéren futó útra, szépen megcsinálták, gondolom a vadászok. 

   Kisétálok a töltésre, közben megembereli magát az idő, ragyogó napsütés kerekedik. Irány a kiindulási pont! Félúton csak leülök..nem, nem öreg vagyok, egyszerűen csak élvezem a töltésen ücsörgést! Enyhe szél támad, felém hozza a kiszórt szerves trágya fenséges illatát! Öregem, hozzá tartozik!