Tavasz-kereső gondolatok.

Jókora, egyre gyarapodó létszámú közösség formálódik. Nem venni akarnak, nem is eladni, igazából világot megváltó közlendőjük sincs. Pusztán egy dolgot szeretnének: tavaszt. Teszem hozzá, jogosan! Ez olyanféle elvárható minimum. Mert hát mi is a tavasz? Öcsém, napsütés meg madárdal, feltűrt ingujj, szoknya, mosoly, ücsörgés egy parkban, zöld fű, meg kifogott és visszaengedett halak. Valami, amit nem tudsz megfogni, kézbe venni, bármennyire is szeretnénk olykor kézben tartani dolgokat, a tavaszt nem tapintod, ő tapint, ő fog, ő simogat, kívül meg belül. Időjárás-értő szakik szótárt igénylő magyarázatával már nem érjük be, engem sem igazán érdekel a meteorológus magyarázata. Ide nekem a tavaszt, de rögvest! Pofámba a napsütést!

Nem vagyok nagyigényű: szeretném végre látni az árnyékomat, és szeretném-bár ezt nem gondoltam volna soha-, ha végre megcsípne egy szúnyog! Ehelyett kólikás leszek a melankóliáktól, az ablakomra már odaragasztottam egy fotót, amin a felkelő nap van, és Ernest "fogj egy nagy halat, hogy legyen mire inni" Hemingway Tavaszi zuhatag című regényét vagyok csak hajlandó a kezembe venni.

A minap betértem a helyi "könyvtárba", egy csípős jaffára, hátha oldja a feszültséget. Rajtam kívül csak egy borostás, nyúzott képű figura képezett akadályt a vendéglátó egységben, kikönyökölt zakóban, félrecsúszott sapkában úgy illet a képbe, mint bálnavadász hajóra a versenyzongora. Jaffa kézbe, kérdés a csaposhoz: Emmegki? A csaposról tudni kell, 15 évig cukorrépát termesztett Minnesotában, ennek megfelelően hosszú szünetek és rövid mondatok jellemzik a verbalitását. 30 másodperces szemöldökfelhúzás előzte meg a minden igényt kielégítő választ: Mittudomén?
Majd én kiderítem, kíváncsi is vagyok, meg rá is érek.
-Leülhetek?
-Le.
-Elfogad egy kört?
-El.
-Aztán mi szél fújta?
-Hideg szél.
-Ki maga, hogy szólíthatom?
-Tavasz.
Arra még emlékszem, hogy körtére ittunk vegyigyümit, aztán filmszakadás...
Szóval, itt a tavasz, csak marhára fáj a feje, másnapos, absztrakt mintákat rókázik minden kerítés meg Behajtani tilos! tábla tövébe, önmagával meghasonlott hajnalokon sárga foltot vizel a hóba!
Ahogy most kinézek az ablakon, olyan érzés kerít hatalmába, mint az alagsori méterárú bolt eladóját, amikor valaki meggondolatlanul, ám a szükség kényszerítő hatalmától vezérelve belenagydolgozott a ventilátorba. Egyszerűen nem hiszem el! A madáretetőn hófolt vigyorog, és csak ázik az esőben.

Persze, adódott azért néhány nap, amikor az apostolok lován, vagy nyeregbe pattanva szétnézhettem, hol is tart a világ. Apám, szóljatok Noénak meg a fiainak, üssenek össze egy újabb bárkát, özön a víz! A Rába egyetlen nap alatt beszaladta a teljes árteret, a legelőn vadrucák úszkáltak, Eger mellől idevezényelt gátőrökkel vitattam meg a világ folyását. Olyan helyeken is víz áll, ahol az elmúlt 25 évben legfeljebb ha harmatot lehetett felfedezni, pocsolyát aligha. Erős a gyanúm, a békák egyre erősödő közössége hatékonyan volt képes szerelmi, szaporodási, géntovábbadási szándékát érvényesíteni, lévén, hogy számukra ezek az időszakos vizek jelentik a nászágyat.

Idővel persze normalizálódott a nem normális helyzet, a folyó is visszatért medrébe, kissé megrendezve ugyan a partot, helyenként több száz köbméter árteret vitt magával, fákkal, tokkal-vonóval. A visszamaradt pangó vizek is felszívódtak, a bennük rekedt halakkal együtt. A gátőrök is  visszatértek az ország keleti felébe. Az, hogy én egyre nagyobb szükségét érzem annak, hogy előrehaladott korom ellenére megtanuljak úszni, az idő egyik nagy kihívása, túlélési stratégia részét képezi. Bár Tamás barátom csónakot fabrikál, így részben megnyugodhatok.
A tavasz, mint általában a dolgok zöme, apró léptekkel lopakodik az elején /ez alól csak a szerelem kivétel, az ajtóstól ront/. Sétáim során kutatom, lesem, figyelem ezeket a jeleket, bizakodva, remélve, hogy....idén a reményt hó fedi be rendre.

Lesz tavasz, persze, hogy lesz, a résztvevők hiányában el nem maradhat, pöttyet csúszik, mi van akkor?? Annál szebb lesz, nem igaz? Hisz amire nagyon vágysz, vársz, felépíted magadban, okosan, mint mongol pásztor a jurta tetejére a parabolaantennát, az megérkezésével tisztább lesz, mint az öledbe hullt adomány. Küzdjünk meg a tavaszért, mindenért, küzdésben érik az ember, törve, bízva! Az az enyém teljesen, miért megvívtam magammal, és a világgal! Ha majd a kezemben tartom, és jogom lesz élvezni, minden pillanatát ennek tudatában élem és élvezem. Bekenem tejszínhabbal, és felfalom!