Egyszerűen nem vagyok hajlandó az árokparton, itt-ott megbúvó, szemérmetlen hófoltokról tudomást venni. Nem törődöm velük, keresztülnézek rajtuk, hanyagolom őket, nem érdekelnek! Eldöntöttem, hogy TAVASZ van!
A naptár szerint az vagyon, a levegőben is érezni, a madarak is ezt dumálják, cinkék beszélik serényen, fakopáncsok dobolják faágakon, feketerigók viszik szárnyukon hírét, citromsármányok dalolják. Az erdő kissé nyúzott képet mutat, a nyiladékokon jókora víztócsák éktelenkednek, csupasz ágaikat bámulják bennük a fák.
Dacolva hóval, hideggel, földhöz lapulva még, de zölden bújnak már a tavalyi avarban az erdő lágyszárú lakói. Jobbára a szélekről veszik birtokukba az erdőt, a fák sűrűje közt még az enyészet az úr, hullott gallyak mindenütt, korhadó tuskók, vaddisznók tépázta avar.
Lassan ballagok, nyugalmam most gyógyszer, az elmúlt időszak stresszét kívánom magam mögött hagyni. A fény hiányával nem nagyon tudok kiegyezni, de nincs választásom. Az erdőszélen elpusztult róka tetemére bukkanok, lefotózom, de meg nem osztom. Nem túl derűs látvány. Egy bokrokkal, fákkal szegélyezett árok mellett visz utam, néhány terebélyes fehér nyár már anyányi barkát nevelt, csüngnek az ágakon, méhekre, beporzó rovarokra várva.
Ültetett akácos mellett visz utam, biztosra veszem, találkozom őzekkel. És lőn, a sorok közt fel is bukkan egy kis bak meg egy suta. Addig követem , míg nem sikerül lencsevégre kapni őket.
Valamivel odébb újabb bakot veszek észre, megnéz/ha egyáltalán lát ebben a terepszínben/, ballag tovább. Az előbbi módszert követve megyek mellette, a fasorok közt "lelövöm".
Kiérek egy egykori földútra, a túloldalán szintén őzek legelésznek a vetésen. Azonnal Winnetou-üzemmódba kapcsolok, sastoll a hajba, mokaszin megigazít, pár szó a szellemekhez, aztán cserkelek. Olyan jól sikerül, hogy a bokrok közt egy hullott őzagancsot találok. A fotókkal már nincs ekkora szerencsém, a bokrok takarásából nehéz, közelebb lopózva pedig lelepleződöm, őzeim elugranak. Továbbfejlesztett indián-verziót kell letöltenem.
Sebaj, megnézem még kedvenc folyómat. Ahogy felérek a töltésre, lövés csattan. Mi a fütyire vadásznak, tudtommal vége a szezonnak. Egy alakot veszek észre a töltésen, felém közeledik. Az én lelkiismeretem tiszta, nem rosszban sántikálok, nem fogok kitérni előle, bár a folyóról bölcsen lemondok. Utol is ér, megyünk egy darabon egymás mellett. Csak békésen sétál, a lövést ő is hallotta, ő sem érti. Győrből eljött ide, két híd közt sétál egyet. Jókora túra, de én megértem az indokát. Valóban jó itt kint, gond, baj elenyész. Szép napot kívánva válunk el.
Bár jó hónapot csúszik a tavasz, és vele az élet, madárdal van most bennem, kikelet illatú levegő, ígéret, jóság! Az őzagancsot a könyvespolcra helyezem. Mesélni fog majd, ahogy minden mese, minden pillanat, mit megélsz egyről beszél, élni jó! Élni szép!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése