CSENDESÜLŐ ŐSZ

   Bár reggel már megpróbálkoztam azzal, hogy tekerek egy karikát, a hideg és valószínűleg éveim súlya visszafordulásra késztetett. Ebédet követően azért csak nekivágtam újból. 
  Reggel még úgy tűnt, feloszlik majd a köd, de ez valami makacs fajta lehet, nem hogy szakad, kopik, oszlik, de még hízott is jócskán a délelőtt folyamán. Ha lerövidül a látótávolság, ne is kémleljük a messzeséget, akad csoda épp elég karnyújtásnyira. Például pókháló, még néhány maradék, tán az utolsókat sikerül lefotózni.

   Az erdőszéli vadrózsa és galagonyabokrok közt jókora mezei veréb banda tanyázik. Bizalmatlanok, de legalább annyira éhesek is, néhány őrszemet a bokrok közt hagyva csapatban repülnek-meglepően nagy hanggal-a lucernás szélére, majd néhány másodperc múlva vissza a bokrok védelmébe. Ezt eljátsszák nekem vagy ötször. Hihetetlen, ahogy szinte egy testként mozog a néhány tucatnyi veréb, egyszerre reppennek le a földre, és vissza. Homogén a banda, más madarat nem látok köztük, később, a hideg beálltával egybeverődnek a verebek, pintyek, kenderikék, olykor egész komoly tömegben. Megmosolygom őket!

  Magukra hagyom őket, a Rába felé sétálok-merre, ha nem arra. Rengeteg a vadnyom, főleg szarvas, ebben a ködben tán mozognak...

   A folyó felől lövések zaja száll felém, társas vadászat lehet fácánra, tőkés récére, csak úgy szólnak a fegyverek. Ha jól hallom, a túlpartról, és viszonylag messzebbről, nem aggódva sétálok tovább. A Rába áradásból apad vissza, még zavaros a vize, ködbe burkolózott partmenti erdeje varázslatosan, titkokat rejtve hívogat.

 
  

   Egy fűzfáról lelógó indákon fura, szőlőre hajazó bogyókat veszek észre, beazonosítani nem tudom, majd mindenki Facebook-ján a Növényhatározó csoportban valaki felvilágosít. 

  Sűrű már a friss avarszőnyeg, puhán, szinte némán esnek rajt lépteim. A rezgőnyárak sárgára vidult levei közül a fehér nyár felnőtt-tenyérnyi, hasra esett, fehér fonákú levei szinte kivigyorognak, vagy épp ágakon fennakadva hirdetik a könyörtelenül ballagó idő szomorkás igéit.

   Az egykori legelő szélén apró derékszíj-parcella, kukoricát nevelnek rajta. Bár kerítése nincs a darabka földnek, kapuja azonban van! Méghozzá zseniális!

   Beveszem magam a sűrűbe, a körém sűrűsödött köd,a csupaszon, néma méltósággal álló fák, a csend/szerencsére a vadászok befejezték a zajongást!/, az őszi erdő megannyi szótlan rezdülése bennem visszhangzik.

  A természet csak az igazságot ismeri, benne semmi nem hazug, ki tőle tanul, tán nem téved le az egyedüli járható útról. 
  A csuri-galeri még a helyén, jöttömre megriadnak, ám már ismerős lehetek, közelre bevárnak.