AZ ÉN OKTÓBER 23.-ÁM!

   Valami csoda folytán 5-ig húztam a lóbőrt, nem is értem! Erre fel, vagy épp ezért gyorsan-hamar elugrom Tibetbe. Otthonosan. Ágyban. Hogy ez miként lehetséges? Hát a könyvek, haver! Egyszerű a képlet, csak felütöd, és máris utazhatsz, még időben is, nem csupán térben. Ja, most épp Tibetbe, miért ne? Tegnap még Japánban voltam, de nem törpefát metszeni, még csak nem is cseresznyevirág szirmok lepte utakon sétálni. Natsuo Kirino Japánja nem jing meg jang, ellenben csit meg csatt! Húsbavág. Kontrasztként választottam Alexandra David-Néel Az öt bölcsesség lámája című regényét, mely az első, amit tibeti láma írt. A nyugati világnak. Én nyugati vagyok? Mert hogy keleti má' voltam, vagyis még vagyok az! Áá, ki igazodik ki itt? Menjünk inkább fotózni egyet!
   Tegnap annyira nekem valóan ködös volt a reggel, ma meg a sötétség leplébe bújva szél lengedez. Ebből köd nehezen lesz! A menetrend az unalomig egyezik, vörösre színeződött égalja vár...

   a lucernatáblán meg egy őz. A 300 mm megmutatja, hogy bak, és látom, hogy lát. Pediglen messze van. Nekem. Hál'istennek, nem borzolja az idegeimet, elugrik hamar. Beköszönt a kötelező holló is, korrog valamerre. Mi lesz velem, ha beleunok ebbe? Őzek, hollók, napfelkelte, harmattól csillogó növények! Nem tudom, mi lesz velem, ha megunom. Gyűjtök ólomkatonát? Óh, már tudom! Veszek egy okostelcsit, aztán bűvölöm naphosszat! De míg meg nem unom, marad ez! Jobb híján!
   Óvatosan osonok a töltésen, tegnap is voltak kint őzek délután a mentett oldali vetésen. De ez már csak úgy van, amennyiben számítok rá, nem kapom! Mármint az élményt! Az nem olyan ám, hogy előveszed a kalapból! Az csak úgy eléd toppan, haver! Szó sem lehet késztetésről, erőszakról. Lépegetsz, nézel, aztán csak Nicsak! A természet egy nagy porond, de nem te vagy az előadás rendezője! Vendég lehetsz, szemlélődő, legfeljebb picit rásegíthetsz a dolgok pozitív irányba történő alakulására. Sosincs projekt a fejemben, majd jön az! Lehalkítom magam belül, mert hiszem, a külső ingerek így hamarább találnak rám. Belém! Felém! Ahogy forgolódik alattam e sárgolyó, pont a töltés felett kél a nap. Nézd, mit művel a harmatos fűben?

   Fekszem a töltés oldalában, csak most ne jöjjön senki! Úgy nézek ki egyből, mint egy betequilázott kijáró disznó! És? Nem ötórai teára vagyok hivatalos egy angol úri lakba! Ha kell, anyagi valómban azonosulok. Egyszer még úgy járok, rám köszön egy vaddisznó!
   Annyira élesen ragyoga pofámba a nap, alig látok. Ha ki is jön elém valami, vagy meg se nem látom, vagy ha igen, lefotózni nem sikerül. Inkább fordulok, lássuk, mit rejt az erdő. Alig lépek kettőt/ vagy hármat, pardon, nem számoltam!/, kivált a mentett oldali erdőből egy szarvastehén. Ácsi! Legalább várd meg, míg állványra aplikálom N-t! Ennek aztán beszélhetek, kénytelen vagyok Piszkos Harry-módra, szinte csípőből lőni!

   Azért három lövésből kettőre úgy ahogy jó vagyok! De tehén egyedül? Várok, hátha követi a borja, vagy a kolléganői. Finom is lenne, ha kijönne elém egy nagy-nagy rudli! Jön a bánatot! Ellenkezőleg, motorfűrész szólal meg a fák közt. Aha, előlük lépett el ez a tehén. Pedig arra mennék, merre szól a fűrész! Legyen!
   Bokáig sűrűsödött már a lehullott lomb a nyiladékon. A fent maradt lomb közt bújócskát játszik a nap. Csak oda nem süt, ahová kéne! Komoly súlyú tintagombák pöffeszkednek az erdei út közepén, árnyékban. Lefekszem hozzájuk, majd az állvány nyújtotta biztonsággal próbálom, de sehogy nem tetszik. Közben hangoskodik a fűrész, morgása töri a csendet. Bennem is. Megyek is. Tibetbe.