Mindenki egyetért abban, hogy csak egyetlen Alapelv vagy Tudat hatja át az egész Világegyetemet, amely kitölt minden teret és alapvetően jelenlétének minden pontján ugyanolyan. Hatalmas, bölcs és mindig jelen van. Minden gondolat és dolog benne létezik. Mindenség a mindenségben.
Létezik egy világ legbelül-a gondolkodás, az érzelmek és az erő, a fény és az élet világa- amelynek, bár láthatatlan, a hatalma mégis jelentős.
-Ezerszer mondtam már, de lásd, kivel van dolgod, mondom ezeregyedszer is, olvass kortárs magyart!
-Igyekszem, tényleg, tőlem telhetően.
-Kevés.
Nos, ennek a kevésnek tűnő, ám mégis határozott igyekvésnek momentuma Cserna-Szabó Pusziboltja. A Molyon sokan szeretve kedvelik, ez egy, egy meg a mutatós borító és a megnyerő fülszöveg.
Ez a könyv a boldogságról szól-a pusziboltról, ami hol kinyit (és akkor lesz nekünk nagyon jó), hol pedig bezár (és akkor halálhörgés, siralom). Furcsa egy üzlet ez, sose lehet tudni, mikor fordul meg az ajtón a táblácska. A könyvbéli városka lakói mind-mind a boldogságot keresik, persze mindenki a maga módján. Kutatják a szerelemben, az igazságban, az alkotásban, a dicsőségben, a vereségben, a mámorban, a halálban. De nemcsak a puszibolt furcsa, hanem portékája is: a boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa-ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból. Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?
Na, majd kapok ám itt receptet, én is keresem, mé', te nem? Lehet, jó hasonlat, lehet, hogy olyan, mint a harcsa, bár itt jegyzem meg, azért rajta jobb fogás esik, mint egy dagi pontyon, bár darabosabbját fogni vegyesen a félelemmel tesszük néha. Lehet így a boldogsággal is, néha akkora, beleremeg a térd. És néha el is hisszük, hogy az a bizonyos boldogság már csak akkora lehet, nem vesszük észre az apró dolgokban rejtve. Mert a boldogság... megenni a szagos radírt, a francia tengerparton egy jachton élni Sophie Marceau-val, betölteni a 13-at, hosszú sor a lángossütő előtt, összebarátkozni a vak halárussal a piacon, őszinte pincérek egy szellős kerthelyiségben, Rómába menni szürke Dácián, női névvel keresztelt legyeket gyűjteni titokban, áruházi parkolóban várni a nemzetközi hírű késdobáló előadására , libanyak karácsonyra, leárazott zselés szaloncukor, rozzant Csepel biciklivel járni munkába, Badar Anna az anyósülésen, a nagymamával kirámolni a Grand Hotelt, ballonnal az égbe emelkedni, kigombolt sliccel mesélni el a Metró című film történetét, ünnepi ruhában Tassót szavalva belesétálni a folyóba, szűzhóba pisálni... naugyehogyugye!
Agyaltam, mi is a Puszibolt, hol is van egyáltalán? Ha a portéka a boldogság maga, akkor a bolt is bennem van. Én nyitom, én zárom, a kirakatot is én rendezem, és még a vevőket is én válogatom meg;vagy nem. A meglévő árukészlet mellé szerezhetek újakat, pult alól elővett régiekről port lefújva örömködhetem megint, és még az a furcsaság is előfordulhat, hogy önmagamtól veszek. De az is lehet, ez olyanfajta bolt, ahol nincs árcédula egyetlen portékán sem, és kit beengedek, bartellban hagy itt valamit a saját Pusziboltjából, vagy távozik fizetés nélkül. Még az is lehet. Bolttulajdonosként egyetlen dolgot tehetek, lehetőségeim szerint kiváló árukészletet tartani. Egy arra érdemes vevő betévedése reményében.
Első olvasatra nekem Cserna-Szabó mágikus realista. Pergő-tekergő sokszínűséggel megírt történetfüzéreiben egy magunkra ismerő mag köré hinti-fröcsköli a színeit, legyen az durván obszcén vagy intelligensen humoros, mélyértelmű vagy pusztán hétköznapi, nagyot sóhajtva vágyom egy ilyen életszemléletre. Vagy épp arra, hogy felfedezzem, bizony ilyen!
De bocsánat, vevő érkezik. A francba, nem borotválkoztam!
http://www.jbsz.hu/component/content/article/64-regmult/576-ki-tudja-meddig-huzzak-a-szorakoztatozeneszekrl.html Lehet, hogy szeretett apám foglalkozását választom és foto-optikus leszek, ha túléli a szovjet hadifogságot. Ha hazajön és kezébe veszi a család irányítását, valószínűleg az ő okos szemüvegével látom a világot és a jövőmet. Talán elégedetten fütyörészve bíbelődöm egy takaros kis műhelyben, hétvégenként meg dalárdába járok. De elárvultam, és mindaddig árvának éreztem magam, amíg zenélni nem kezdtem. A zene hozott színt-örömöt az életembe, kamaszként a szaxofonnal újra megszülettem. A muzsikától kaptam a barátaim legjavát, a legszebb élményeimet, s- még második házasságom és Eszter lányom születése előtt- a családhoz tartozás boldogságát is. Soha, egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy valami mással is foglalkozhatnék, a pódiumon vagyok otthon. Nem kell mímelnem a jókedvet, s ha a közönségben egy kicsit is mocorog a mulathatnék, bennem partnerre találnak. Miközben a bálozók és bulizók önfeledt, szeretni való, ünnepi arcát látom, magam is szórakozom. Mesélésre is csak azért adtam a fejem, hogy néhány gondatlan percet a táncparketten kívül is Önökkel-remélt olvasóimmal- tölthessek.
Ungár István, a magyar tánczene doyenje nagy idők tanúja, Grenitzer Róberttel karöltve e kötetben elcsevegi mindazt, amit megélt, felidézve egy színes életpályát, megidézve egy letűnt világot, emléket állítva pályatársainak, zenészkollégáinak, a szórakoztatóipar megannyi neves és névtelen szereplőjének. Attól a nem éppen hízelgő pillanattól kezdve, amikor is a későbbi elismert szaxofonos először fújt, bizony, fordítva hangszerébe a magyar tánczene hőskorán át napjainkig ívelő időszak elevenedik meg a könyv lapjain, igazi csevegő, anekdotázó formában.
A rövid történetek során nem csak Ungár gazdag és színes életpályáját ismerhetjük meg, de megidézi a szakma neves és a feledés homályába veszett névtelen alakjait is, Hosszú Rudi roma bőgőstől, aki indián esőcsinálónak is kiadta magát egészen Seres Rezsőig.
Akkoriban már a zene uralta az életemet. Még üzemi munkás voltam, de egyre többet jártam a zenekarral. Egy olyan brigádba kerültünk, amelynek szegény megboldogult Cziffra György is tagja volt. Nemrég szabadult a börtönből, tiltott határátlépés miatt ült. Csalódott, megkeseredett figura volt, nem ismerek senkit, aki akkor hitt volna későbbi világhírnevében. Persze milyen lett volna? Egy koncertzongorákhoz szokott ember, akit a sorsa arra alázott, hogy hangulattalan kultúrtermek másra váró közönsége előtt lehangolt, lestrapált pianínókhoz üljön estéről estére. Csak úgy tudta ezt elviselni, hogy időnként meghúzta a zakózsebben tartott konyakos flaskát és bekonferálta, ami a szívét nyomta: Fisher Anni se tudja úgy a Spanyol rapszódiát, mint én, mert a legjobb vagyok.
Tisztelettel s megbecsüléssel emlékszem például Tolcsvay Nagy Bélára, a híressé vált zenész testvérpár édesapjára, a Bezerédi utcai Általános Iskola énektanárára. Nem tudom, hogy kiegészítő, vagy főkeresetért, mindenesetre a tanítás mellett állandó tagja volt a Karaván Jazz Együttesnek. Nem sokat aludhatott, de nem ez tette számára kimerítővé az oktatást: ez a csupa szívjóság ember az ördögfattya kölykek csínyjeinek állandó céltáblája volt. Tanórái állandó kellékét, egy fújtatós harmóniumot tanteremről tanteremre kellett cipelnie. Egyszer néhány túlkoros és túl rossz nyolcadikos feltette a hangszert a szekrény tetejére és csak akkor vették le, amikor a már 39 évesen teljesen ősz, aranyos úr megígérte, hogy eljátssza kívánságdalukat. Valami amerikai számot persze. Bár ebben-kisebbek lévén-nem voltunk vétkesek, de cinkosok sok minden másban. Már felnőttként megkerestem, hogy megkövessem.-Ugyan fiam-mondta-büszke vagyok, hogy zenész lettél.
Holéczy két kézzel tolt előre. A művészvilágban ritka önzetlenséggel adta nekem a szólókat. Tájékozott, széles látókörű zenész volt, mindenről tudott, okosan, szívesen és türelmesen tanított. Nem utolsó sorban becsületes munkára. Ákos a velem egyszerre érkezett Németh Lehelt is felkarolta. Egy tehetségkutató versenyen tűnt fel ez a Székelyföldről származó, szerény körülmények között élő fiatalember. Albérlet, vaságy, egy nadrág, két ing, de hozzá céltudatosság és gerincesség. Karakán volt. Ahogy megismerte, azonnal megszerette a közönség. Bajtársias maradt a kapcsolatunk, még hírneve tetőpontján is cipelte helyettem a baritonszaxofont, mondván, hogy nekem nehéz.
Humorba pácolt anekdotái mint totemoszlopok állnak egy elsüllyedt világ sírja felett, mellyel nem csak egy zenei stílus, de egyfajta emberi lépték, mentalitás is sírba szállt. Az élet minden területén eluralkodó értékveszteség, morális csőd közepette múltba révedő tekintünk keresi az igazodást, zenetörténeti jelentőségén túl számomra ilyen értékeket hordoz ez a könyv. Legalább a totemoszlopokra vessünk néha pillantást, aztán ha valahol felcsendül halkan egy jazz-futam...
A reggeli kiruccanásom alkalmával láttam két mezei nyulat egy tarlón, szénabálák közt kergetőztek, ám idő előtt lelepleződtem, messzire igyekeztek barátságtalanul. Gondoltam egyet délután, míg kidekkolom a Jóban, rosszban következő részéig tátongó mély ürességet, ránézek én ezekre a nyulakra. Időben kiértem, egy vadrózsabokrot használva álcaként, vártam nyulaimat. És lőn, meg is jelentek, persze tartva az illő távolságot. Heves kergetőzésük nyulakra jellemző rövid, de annál határozottabb intim együttlétbe torkollott, aztán leléptek a porondról.
Elhagyom alkalmi leshelyem, lassan hazakerekezem, de azért figyelve, hátha kivált valaki az erdőből valamelyik vetésre. Fortuna megkegyelmez, egy zabtábla szélén kis bakot veszek észre. Bringa hanyagul elejt, "N" azonmód állványra kerül, és már lövöm is a még barkás, felemás agancsú legényt.
Számomra Stephen King nem horrorszerző, ha és amennyiben így lenne, nem olvasnám, lévén a műfaj maga nem hoz lába. Sokkal inkább vonz King mester mélynél mélyebb lélekismerete, és az a sajátos mód, ahogy bennünk, esendő emberekben vájkálva feltárja legmélyebb félelmeinket, gyarlóságainkat, azokat a racionalitáson túli dimenziókat, amelyekkel annyira azért nem szeretünk szembesülni. Ezt teszi Bilincsben című megosztó regényében is.
Hőseink, Jessie és Gerald házasságuk hűlő hamuját hevítendő ártalmatlan játszadozásba kezdenek, az asszonyka bilincsre kerül, azon a végzetes napon isten háta mögötti tóparti nyaralójukban. Jessie kedve itt el is illan, és miután verbális érvei nem érnek célba, lábbal nyomatékosítja azokat, minek következtében férjuram szívrohamban úgy marad. Adott a King-től megszokott képtelen helyzet, melyet arra használ bő fantáziájú írónk, hogy Jessei-t ne csupán a kiszabadulás kálváriájának tegye ki, de egyúttal minden élethelyzet tán legnehezebbikével való szembenézésnek is. Hisz tán kivétel nélkül mindnyájan őrzünk bensőnk egy lepecsételt, lelakatolt, bedeszkázott, elfüggönyözött zugában legalább egy titkot, mellyel szembenézni se óhajtunk, pillanatra sem. És ha megtörténik, merthogy megtörténik egyszer, magunkat felmentő érveket sorakoztatva próbálunk az ítéleten enyhíteni, felmentést keresve magunk, vagy az érintettek számára. A lélek nem óhajt ítélkezni saját maga felett, mentve így a holnapot, hallgatva tán meg nem történté tehető bármilyen bűn, vagy ostoba hiba. Jessie egy napfogyatkozás súlyos emlékét őrzi, ágyhoz bilincselve, férje hullájával egy szobában éli újra elzárt emlékeit. King mesteri bravúrral hámozza elő a lélek legsötétebb zugaiból mindazt, amiből valójában vagyunk. Lehetséges, hogy vannak kísértetek, bolyongó lelkek, de bizonyos, hogy magunkban hordozunk ilyen kísérteteket, akik száz kísérlet után százegyedszerre is megpróbálkoznak előbújni. És nincs olyan, hogy előbb vagy utóbb ne sikerülne nekik.
Elolvasva több értékelést, azok hibájául róják fel a regény középső részének látszólagos vontatottságát, én ellenkezőleg, legfőbb erényének tartom. Ahogyan az eddig olvasott King művek, így a Bilincsben is arról tesz bizonyságot, mennyire bizonytalan, síkos talaj is rejtőzik bennünk, mennyire nem sokon múlik, hogy egy életre elcsússzunk rajta. Akár gyarlóságainkat, akár félelmeinket, vélt vagy valós alapú bizonytalanságunkat meg sosem szüntethetjük, de táplálni sem illő dolog azokat. A bölcs józanság csupán vékony ösvény, könnyű leszédülni róla, akár egy életre, akár csak egy teljes napfogyatkozás percnyi idejére. Jót és rosszat néha annyira nehéz megkülönböztetni, mint a hold fényéből falra vetülő árnyat benézni a gonosz pofájának. A jó és rossz örök harcának színtere vagyunk, lelkünk csatamező. Egyre inkább!
Hűen önmagához King itt is elfolyat nem kevés vért, Gerald ügyvéd úr holtában sem dicsőül, imitt-amott egy kóbor eb folytonossági hibákat ebédel belőle /úgy látszik, King nem egy nagy kutyabarát, a denevér marta Cujo rémtettei mellett itt egy újabb eb, aki legkevésbé két hátsó lábán pitizik, vagy épp eldobott botot hoz vissza heves farkcsóválások közepette/, romantikára éhes lelkületű emberpalánták kerüljék ezt a regényt is. Mondom, magam sem kedvelem a borzongást csak önmagáért, sokkal inkább érdekel a szerző egyedi lélekábrázolása, bár e tekintetben a Bilincsben azért hátrább sorolandó mondjuk a Tortúra vagy épp a Ragyogás zsenialitása mögé. Filmre viteléről csiripelnek a madarak, kíváncsian várjuk népes rajongói, hogyan lehet ezt a témát így megoldani.
